Előzés (1962) 86% 18★

Kétségkívül ez a valaha készült egyik leggyönyörűbb európai film, az a fajta, amiben az ember megkap mindent, amit általában elvár egy mozgóképes művészeti alkotástól. Magához vonzó, átélhető, sodró történet, gyönyörű filmezés, nagy színészi teljesítmények, óriási érzések – nincs igazán kikezdhető aspektusa, hatvan évvel az elkészülte után visszatekintve pedig kijelenthetjük, hogy még a benne ábrázolt világ is nyomtalanul eltűnt mára, mégis érezzük a vágyódó sóvárgást utána, hiába nem éltünk benne egy percet sem.

Mondhatnánk, cselekményét tekintve ez a film egy road movie, amiben két nagyon ellentétes fiatalember rövid időre egymásra talál és a zárkózott, szelíd Roberto kap valamiféle leckét, bevezetést, forradalmi élményanyagot az élethez a vad, féktelen és gátlástalan Brunótól. Szokás volt ott a hatvanas években homoerotikus élt vélelmezni Alain Delon alakításai mögött – hát hozzá képest a Gassman és Trintignant között itt fellobbanó kémia leordít a vászonról, ez egy valódi mély és spontán, kiismerhetetlen férfikapcsolat, aminek a valódi természetéről nem kapunk teljes leírást, és ez így is helyes. A két karakter közötti viszony sokrétű, de nagyon átélhető, kimondottan jól támogatja a magyar szinkron a végtelenül szelíden olykor szinte csak suttogó Tordy Gézával és a lényegre törő, dinamikus Somogyvári Rudolffal.
A színészeken kívül segít az élmények befogadásában a remek filmezés, a nyitott sportkocsiban száguldó főhősök nagyon életszerűen vannak körbekamerázva, az embernek egy pillanatra sincs olyan érzete, hogy nem Gassman vezeti az autót, vagy hogy vetített háttér előtt ülnének egy stúdióban. Ráadásul egy pontosan olyan szellemes szögből filmezi őket a kamera egy előzés közben, hogy tényleg elgondolkodunk, hogy a túróba is lehetett ezt felvenni – csak nem mentek ki a francia utakra egy komplett kamerával az autó orrára szerelve!
A történet szellemiségét tekintve, bár tűnhet úgy natúr értelmezésben, hogy Robertót kvázi megrontja az élet minden területén felelőtlen és törtető Bruno, de mégsem éljük ezt meg a gonosz diadalaként. Ebben nagy szerepe lehet annak, hogy Bruno a viselkedésével valójában reagál a körülötte lévő világ kisszerűségére, tipikus lázadó alkat ő, aki tulajdonképpen csak az élet igazságtalanságaira vállat rántva próbálja jól érezni magát, és ez az, amit a sokszor saját lényében is kételkedő Robertónak meg kell értenie. Ráadásul a cselekmény előre haladtával kiderül, hogy Bruno már hagyott maga után nyomot az életben, és egy ponton mégiscsak úgy tűnik, hogy számára válik kívánatossá Roberto személyisége és természete. Tény, hogy a néző mindkettőjüket nagyon megszereti, és a karrierje későbbi szerepeiben elsősorban befordult, depresszív, de egyúttal elutasító és veszélyes, maróan savanyú Trintignant esetében ez mesés átlényegüléssel jár: Roberto ártatlan maflasága általa megjelenítve óriási színészi teljesítmény, a néző rendkívül eltelik vele.
Éppen ezért sokkoló a finálé: a helyzet az, hogy a cselekmény során végig várjuk spoiler, de mire eljutunk a lezáráshoz, már elengedjük ezt a lehetőséget, ekkorra már egyszerűen túl széppé és idillikussá válik az élmény. Nagyon erős benyomást tesz mindez a nézőre, én hosszú percekig dermedten ültem csak utána.

Rendkívüli filmélmény, ajánlom mindenkinek bármikor és bárhol!

Úristen, de jó film volt ez. Érdemes néha böngészni a régi filmek között, mert sok közülük egyáltalán nem elavult sem technikailag, sem a mondanivalót illetően. Ez is ilyen. Érzékeny, gondolatébresztő, nem szájbarágós, ráadásul metaforikus, izgalmas cselekménnyel. A road movie őse az ember két merőben ellentétes archetípusáról, sebességről, hazugságról-igazságról.

Jó film. Sok pozitív dolgot tudnék mondani róla. Például hogy van üzenete. A vége kicsit érdekes lett, nem tudom eldönteni hogy így jó e, vagy valami alternatív befejezés jobb lett volna. Mindegy is.. Mostanában kezdtem jobban bele ásni magam a régi olasz filmekbe, aki szintén így van, annak bátran merem ajánlani.

Jók a karakterek. Egész kidolgozott a jellemábrázolás és a lelki mondanivaló. Bruno és Roberto teljesen más, de hatnak egymásra. Amúgy Bruno masszív nárcisztikus. A befejezés nagyon béna.