Minden lében két kanál (1971–1972) 85% 31★

Sármos középkorú brit férfiak selyemsállal vagy garbó+zakó párosítással… Csinálhattak bármit, imádtam :) De egyébként a film tényleg jó, könnyed nyomozások általában gyönyörű helyszíneken. Kellemes szórakozást ígér.

Az Angyal után ez nem olyan váratlan fordulat, de a Minden lében két kanál bizony óriási széria, aminek az egyetlen hibája rövidsége: legyen a Moore és Curtis közötti kémia bármennyire is ideális és meseszerű, harmonikus a képernyőn és feszültségeivel együtt is produktív a háttérben, „nincs olyan”, hogy két ekkora formátum tartósan lekösse magát egy sorozatra, függetlenül ennek sikerétől és megkérdőjelezhetetlen minőségétől.

A széria felütése az amerikai olajmilliárdos és az angol lord kényszerű, majd egyre valóságosabb összefogásával és epizódról epizódra vállalt igazságtevő akcióival lehetne akár bugyuta is, ha nem öregedne a két karakter ennyire szépen az idő múlásával. Egyrészről mindketten sármőrök, másrészről szerethető figurák is, amennyiben stílusuk egyszerre villant fel visszafogott eleganciát, joviális vonásokat, egészséges lazaságot és hidegvért. Moore úgy angol lord tetőtől talpig, hogy egy minimális komikus élen kívül nincs benne semmiféle karótnyeltség, Curtis pedig annak ellenére hiteles olajmilliomos, hogy sem idióta ruhadarabok, sem tövig szívott szivarok vagy hillbilly akcentus és bugyutaság nem hangsúlyozza túl amerikaiságát. Mondhatni, gondtalan playboy mivoltukban mindketten kicsit saját magukat játsszák – ezt támasztja alá a tény, hogy a forgatás alatt Moore mindig a saját ruhatárából öltözött.
A magyar verzió, mint oly' sok klasszikusban, itt is külön történet: ugyan Láng József orgánuma tényleg teljesen összeforrt már Moore-ral, egyáltalán nem látom ördögtől valónak, hogy más is próbálkozzon vele (ahogy történt ez a Bűnszövetkezetben is), főleg mivel Láng akaratlanul is öregíti a korral amúgy is elég gyorsan küszködni kezdő színészt. Curtis és Sztankay viszont ekkor és itt rettentően egymásra találtak, olyannyira, hogy a filmet nézve Sztankay olykor mintha többet is szövegelne, mint a karakter a képernyőn. Az egész figurát sokkal elevenebbé, szórakozottabbá, szerethetőbbé tette a nagyon ritkán drámai, legtöbbször inkább humoros túlhangsúlyozással. A legkönnyebben elérhető új, szerintem Filmmúzeumos szinkron klasszikusnak hat, épp Láng és Sztankay, és a jó szövegek miatt, noha több epizódban is feltűnően sérültek az eredeti hangsávok.
Maguk a történetek érezhetően próbálnak igazodni Az Angyalban megszokott sztenderdekhez: minden sztori megérne egy saját mozifilmet, rengeteg a potenciál, ugyanakkor érdekes felfedezni, hogy különösen a sorozat elején szinte minden epizódot újra és újra meghatározott a szerepcsere, kulcsszemélyek összetévesztése, mint alap konfliktusforrás. Vagy valaki kiadja magát valakinek, vagy Dannyt keverik össze valaki mással, vagy Brett játssza el saját magát az alteregóját kereső rosszfiúk előtt… Nem tudom, honnan jött az írók ilyen irányú beakadása, de az önmagukban álló epizódok még ezekkel az újrahasznosított ötletekkel is remekül elműködnek.
Mindemellett a sztorik jellege kellemesen változatos, kémhistóriáktól kezdve személyes drámákon át szervezett bűnözők által elkövetett gaztettekig van itt minden, mi szem-szájnak ingere. Az egyetlen szűkmarkúan mért adalék érdekes módon talán a helyszínek sora. Bár a készítők bevállalták a riviérai forgatást, azért időről időre beköltöztek az angol vidék és a vidéki kúriák kényelmes, forgatási szempontból alighanem költséghatékonyabb miliőjébe is. Egyébként a sorozat maga szépen van filmezve, de a technikai kivitelezésben nincs semmi rendkívüli, az autós jelenetek a vetített vászonnal a szereplők és a szélvédő hátterében csapnivalóak – ám ez nagyjából kortünet.
A történetszövés és a dramaturgia ugyancsak angyali jelleget mutat, Moore producerként vélhetően nagyon is képben volt a siker receptjét illetően, és ezt érezhetően alkalmazta is. A sztorik bővelkednek fordulatokban, de az események folyama jól követhető, mégsem szájbarágós az előadásmód. Bizonyos fordulatokat megsejthetünk ugyan jó előre, de még ilyen esetekben is tartogat valami bónusz izgulnivalót a széria. A humor diszkrét eleme a sorozatnak, az akció, a veszélyes él, a krimi-vonulat sosem esik áldozatául a komédiának, utóbbiért Danny és Brett a felelős, de egyúttal ők az áldozatok is: amit megengednek maguknak egymással szemben, abból a többi szereplő ritkán részesül. Érdekes kivétel ez alól a Haláleset a családban című epizód, amikor Brett családjára is kiterjed ez a vígjátéki felhang. Ellenpontként az egész szériát lezáró Valaki vár pont hogy sötétebb tónusokkal operál, ez a rész például határozottan komor lett.
Muszáj kitérni a zenére! John Barry, mint a korszak angol filmgyártásának egyik ikonikus zeneszerzője ide egy egészen egyedülálló kompozíciót dobott be: nem a film főcímében, hanem a kiadott kislemezen hallgatva kiérződik belőle valamiféle utóíz Az Ipcress-ügyirathoz komponált, amúgy Bond-verő témából, egyébként pedig az egész darab elektronikus, részben tánczenei, mégis epikusnak ható felhangjai egy modernebb, veszélyesebb, újfajta krimi ígéretével kecsegtetnek. Ettől függetlenül a dallam teljesen összeforrt a filmmel, aminek azonban az aláfestő zenei hátterei teljesen konvencionálisak – és úgy tűnik, viszonylag későn, inkább az utolsó részekre forrtak ki igazán.

Ha minden igaz, a valóságban a forgatás nem volt azért ennyire idilli: főleg Curtis nehezítette a munkát folyamatos füvezésével, szerencsére az ebből fakadó feszültség és nehezen kezelhetőség a képernyőn nem jelent meg. A széria elején ő maga próbálkozott látványos kvázi-kaszkadőr mutatványokkal is, de ezt a fajta bátorságot idővel elengedték. Moore ilyesmire korábban és később sem adta a fejét, talán nem is állna neki jól.
Curtis bónusz jelenléte miatt hajlok rá, hogy itt véljem felfedezni Moore karrierjének csúcsát, de egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy a páros nyújtotta plusz ellenpontozza-e Az Angyalból még jobban kiérződő profizmust és még kikezdhetetlenebb szellemi alkotói hátteret. Nem tűnik viszont kétségesnek, hogy a kaland-akciófilmes tévésorozatok vonalán a Minden lében két kanál egy szerencsére nálunk is kultikus státuszba emelkedett etalon, amit harminc év múlva is érdekes lesz majd újranézni.