Az Angyal (1962–1969) 88% 16★

A két egészestés filmváltozat értékelésekor már nagyjából ellőttem a patronjaimat, de fog még jutni informatív megfigyelés ide is. A hatvanas évek meghatározó sorozataként Az Angyal kódoltan magában hordozta a sikert, illetve a máig is kitartó szerethetőséget. Bár a sorozatokkal kapcsolatos elvárásaink teljesen fejtetőre álltak az elmúlt két évtizedben, azért ez a minden porcikájában régimódi show vastagon állja az idő próbáját. A titka a kreatív hátterében rejlik.

Nagyon feltűnt már nagyon korán a szériát nézve, hogy akárcsak a Minden lében két kanál esetében, az epizódok forgatókönyvei makulátlanul célratörően vannak megírva. A mögöttük lévő ötlet bőven feldolgozható lett volna mozifilmben is, de a körülbelül ötven perces részekre optimalizált történetszövés az esetek 95 százalékában úgy forgatókönyvírói, mint rendezői szinten tökéletesen volt kivitelezve. Szűk egy órába ennyi és így fér bele, ez a maximum, ennél jobban optimalizálni egy sorozat cselekményét lehetetlennek tűnik. A kalandok sokszínűek és bevállalósak voltak: a központ a bűnüldözés, nem egy esetben a bűn megelőzése, az embermentés és a rejtélyfejtés, hol köztörvényes bűnelkövetőkkel, hol a szervezett bűnözéssel, hol összeesküvőkkel, magányos, de mindenre elszánt ellenfelekkel, de nem ritkán magasabb szintű politikai, hírszerzési, nemzetközi színterekre is kiterjedő konfliktusokkal. Az aktuális epizód szólhat mezei sértett férjről vagy feleségről, aki el akarja tenni láb alól egykor szeretett párját, szólhat a Közel-Keleten forradalom által megbuktatott sejkről, őrült tudósról, aki a tudományos-fantasztikum határát átlépve szörnyű dolgokkal kísérletezik, és egyszerűen csak korrupt politikusokról, ékszertolvajokról is – a határ a csillagos ég, Az Angyal konceptuális szempontból sok mindent elbírt, sok olyan dolgot, ami egy klasszikus detektívszériába például nem fért volna bele.
A dramaturgia fontos sarokpontja, hogy mindig szerepet kap a cselekményben valamilyen fordulat, a rejtély rendszerint megtekeredik egy ponton, hirtelen mintha semmi sem lenne az, aminek látszik – így, bár az Angyal karaktere nyilvánvalóan sérthetetlen, de az események alakulása mindvégig fenntartja a nézői figyelmet. Mivel ez utóbbiban fontos szerepük van, nem lehet eléggé dicsérni a mellékszereplőket és a vendégsztárokat: túlnyomó többségük méltó partnere Moore-nak, a névsoruk pedig nagyon illusztris – itt van a nagyon ifjú Donald Sutherland, az énekes Dick Haymes, Anthony Quayle, de előzetes filmélményeink függvényében szinte biztosan gyakran találkozhatunk régi ismerősökkel, a korszak egy-egy emlékezetes színészével. Igazán nagynevű, hollywoodi kaliberű legendát azonban kár keresni a stábban.
A lényeg természetesen Moore: nagyon gyorsan és magabiztosan kialakítja magának azt a jellegzetesen ráégett karaktert, amit később gyakorlatilag változtatás nélkül vitt tovább a Minden lében két kanálba, majd a Bond-mozikba, illetve amitől látványosan szabadulni szeretett volna már a hetvenes évek legvégétől. Templar kifinomult figura, ravasz, átlát a szitán, ritkán téved, és ha nem is látja Columbo módjára rögtön át a megoldandó problémát, a legjobb detektíveket meghazudtoló módon jár a rosszfiúk nyomában – és lép elébük nem egy esetben. A figura sikere a stabil irodalmi háttér miatt megint csak kódoltnak tűnik, de Moore nélkül, illetve a Moore által a későbbiekben főleg Bond révén megerősített általános, legendás filmes karakterisztika nélkül talán nem lett volna Templar alakja ennyire időtálló. Jegyezzük meg, bár a szériában folyamatosan látjuk utalások szintjén, hogy Simonért bomlanak a nők, és ő is élvezi a társaságukat, itt szó sincs a Bond-filmek sokak számára bántóan nőcsábász, hálószobából hálószobába mászó ragadozó férfiideáljáról. Simon ilyen téren britebb mint Bond, kötelékek nélkül maradt világjáró örökifjúként mintha többet bölcselkedne a nőkről, mint amennyit ténylegesen foglalkozik velük.

Szólván a kivitelezésről: mint tévéfilmsorozat, a minőséget természetesen determinálja Az Angyal kora. Még a jobb minőségben restaurált kópiák sem mindig szépek, de az első évadok fekete-fehér filmezése sok esetlen részletet elrejt a szemünk elől. A színezés érzésem szerint nem tett jót a sorozatnak, főleg mivel a hatodik évad vége felé már nagyon erősen felhívta a figyelmet arra, hogy Moore meglepően gyorsan elkezdett öregedni – kicsivel később a Minden lében… idején ez már nagyon látványos is volt, a Bond-esztendők végére pedig egyenesen égető problémát jelentett a hitelesség terén. Technikailag egyébként a minden részre jutó verekedések, bunyók szinte mindig elsősosztályúan lettek megtervezve és felvéve, az autós jelenetek ellenben borzalmasak a vetített háttérrel. Moore sokszor látványosan nem külső helyszínen, hanem kék háttér előtt stúdióban jelenik meg még nyílt térben játszódó jelenetekben is – ugyanez a rendkívül feltűnő bántó részlet látható az egyik poszt-_Angyal_ / pre-_Bond_ mozijában, a Bűnszövetkezetben is. Az egzotikus helyszínek szintén jobban mutattak fekete-fehérben, talán érthető okokból.
A zene nagyon bájos sarokpont. A szériát elindító első főcím és főcímdal csodálatos, ezt a színes érában megváltoztatták, majd az utolsó évadra megint kapott a sorozat egy jellegzetesen amerikai divathoz igazított intrót – ez már határozottan nem volt sem emlékezetes, sem izgalmas. Bár a hatodik évadban semmiféle búcsúzó, lezáró jelleg nincsen, éppen ekkor a sorozat mintha útkeresésben lett volna a két dupla, egészestés filmmé átdolgozott epizóddal, amik ugyan jók, de maguk az alap részek mintha elkezdtek volna fáradni – mondhatni, a szufla kifogyott az alkotókból, és kellett legalább két év kreatív pihenés, mire az új, újfent kifogástalan Minden lében… képernyőre kerülhetett volna.
A magyar változatról: a legkézenfekvőbb módon elérhető magyar kópiákból megismerhető az újragyártott és az eredeti Láng József-féle verzió is. Utóbbi annyira kopott, hogy hiába klasszikus, az élvezeti értéke alacsony, de a később készült verziók ugyanolyan kellemesek és szórakoztatóak, mint a Minden lében… esetében. Kautzky Armand is meghallgatható Templarként legalább két alkalommal, és bár példátlanul zavaró az a nyígás, amit a nézők véghezvisznek egy-egy vele megszólaltatott epizód alatt, szerintem ő is remek új árnyalatokat hoz ki a karakterből és magából Moore-ból is.

A végső pontszám velejét az adja, hogy bár Az Angyal kivétel nélkül és folyamatosan élvezhető, magasra állított színvonalában még így is van némi hullámzás. Extrém mód kevés a ma már nem, vagy kevésbé működő epizód, sok a csúcspont és főleg szemet gyönyörködtető a változatosság. A filmtörténeti jelentőséget lehetetlen elvenni: Moore csúcson van, itt betonozza bele magát a halhatatlanságba, a sorozatot nézve pedig időről időre észrevehetünk olyan akciószekvenciákat és részleteket, amik évtizedek múltával is visszaköszönnek különböző produkciókból, a Moore-féle Bond éra nem egy konkrét kalandjának alapja mintha itt gyökerezni. Utóbbira remek példa a közép-amerikai dzsungel mélyén voodoo-val kacérkodó epizód, ami nagyon világos előképe az Élni és halni hagyninak. Mindent egybevetve ugyanaz a makulátlan teljesítmény, mint a Minden lében két kanál, bármikor leülnék elé újra, főleg az első három-négy évaddal!

Charteris művei is kiváló korabeli kalandregények, de Roger Moore és ez az eredetihez csak lazán adaptált sorozat gyakorlatilag tökélyre hozza Simon Templar karakterét. Lehet, hogy felbukkan egy-két túlzóan abszurd vagy őrült rész, de a hangulat soha nem ül le. Igazi klasszikus.

Mint a The Persuaders! Számomra ellenállhatatlan.