Majom a télben (1962) 75% 4★

Nagyon nagyok voltak az elvárásaim, és ezek kifogástalanul teljesültek is – a Majom a télben gyönyörű, kortalan lelki húrokat pengető film, ami szinte minden képkockájával magához öleli a nézőt, a láthatóból és hallhatóból kiemelkedő szellemisége egyből biztosít minket, műalkotásként és az emberi lélekről szóló tanulmányként is elsőrangú művet nézünk.

Tökéletességéhez nagyban hozzájárul két főszereplője, az önmagához képest szerintem koravén (mindössze 58 éves, de többnek tűnik már a vásznon) és bármiféle vélt-valós glóriától mentes, meglepően emberi léptékű Gabin és a saját problémáit megoldani képtelen Belmondo – egyikük részéről sem tűnik kézenfekvőnek a játszott szerep, mégis mindketten tökéletesek benne. Olyan férfiakat játszanak, akik nem tudnak elszámolni saját belső konfliktusaikkal, ezért italhoz, vagy múltjuk egy-egy fantáziákkal átszőtt dicső emlékéhez nyúlnak vissza, mely az ital hatására megelevenedik. Szeretetteljes és bölcs, ahogyan a macsoizmusba menekülő szelíd tökkelütöttek ugyanúgy bújnak férfiúi nagyságuk, forró habitusuk, virtusuk nagyszerűségébe, mint a gyerekek a képzeletbeli barátokhoz, kitalált világok nem létező hőseihez és álomszerű fekete-fehér konfliktusaihoz.
Mindennek az eljátszása megfelelő tehetség és érzékenység mellett szerintem jutalomjáték, és nem is tudja az ember nem rajongással vegyes áhítattal nézni Belmondo kocsmai jelenetét, vagy a páros randalírozását az utcán, hát még a végén a vonaton játszódó jeleneteket – ott azért már vastagon csavargatja valami a néző könnyzacskóit. Nem giccs, hanem a műalkotás szépségének és értelmes humanizmusának, emberszeretetének ereje.
A film kivitelezése is száz százalékban alájátszik a két főhősnek. Nem számítva az első tíz perc háborús jeleneteit, a kivitelezés praktikus és szellemes, célszerű, őszinte, fekete-fehér mivolta miatt vastagon patinás is. Külön kis érdekesség, hogy bár Belmondo az autós viador mutatványt maga csinálta meg, a flamenco táncot már nem – vicces, hogy a győzhetetlen, energikus vadállatnak meggyűlt a baja a falábúságával. Michel Magne zenéje gyönyörű, lemezre kívánkozik!

Szeretem az ilyen filmeket, és különösen szeretem, amikor egy hatvan éves film máig is érthetően szép, de főleg még mindig hitelesen és hatásosan szólít meg a bemutatott érzelmeivel, amikor értem és érzem, hogy a film valóban rólunk, a legmezeibb emberek legmezeibb konfliktusairól akar mondani valamit. Megvett kilóra, eddig bizony az év legje.