A halál csöndje (1968) 82% 25★

Nem szokványos western. Ritkábbak a téli vadnyugatot bemutató filmek így itt a természettel való küzdelem más oldalról tapasztalható meg. Számomra a vége is meglepő volt.

Corbucci a mocskos, sáros Django után hófedte vidékre helyezte westernjét. A halál csöndje legalább annyira formabontó alkotás, mint a Franco Nero főszereplésével készült mozi. Sőt! Míg utóbbi a befejezéssel igazából követi a jel bevált receptet, hogy kielégítse a nézői igényeket, addig jelen alkotás talán a filmtörténelem legkegyetlenebb zárlatával bír, melynek láttán megfagyott bennem a vér, még úgy is, hogy tudtam, ez a mozi nem happy enddel zárul. A zárlat pedig azért működik annyira, mert Corbucci mester úgy mutatja be a karaktereket, hogy azok nem a jó és rossz skála két végletén helyezkednek el. A környezetből és helyzetből adódóan viselkedik mindenki úgy, ahogy, így a jónak titulált figurák sem egészen szentek. Ennek ellenére Kinski alakításában van valami hátborzongató őrület, mely az utolsó jelenetben olyan elemi erőbe csap át, amilyet nem is tudom, mikor láttam utoljára. Abban a tekintetben ott van az emberi faj minden gonoszsága.

Ha csak egy western van, amit valaha megnézel, az legyen ez és a Pár dollárral többért.
Corbucci brutális és nyers, és A halál csöndjével kitolja a westernt a műfaj határáig (hegyi, havas táj és egy ténylegesen néma főhős). A filmtörténelem legmulatságosabb paradoxonjaként tartom számon, hogy igazán jó westernt csak az olaszok tudtak készíteni – ennek is kiemelkedő példánya e film.

Nemrég papoltam a tízcsillagos filmek ritkaságáról, de ha a Butch Cassidy… kapcsán járt a tízes, akkor mit adjak Corbuccinak A halál csöndjéért? Elvégre mégiscsak itt a valaha készült legdurvább spagetti-western, ami írd és mondd, megölte a western műfajt alig egy évvel a vadnyugati végső napjait sirató Butch Cassidy és a Sundance kölyök előtt!

Megannyi spagetti-western megnézése után az ember ekkora fordulatokat már nem várna, Leone, a Spencer-Hill, meg pár echte-olasz jobb-rosszabb mozi megnézése után már nem számítunk nagy meglepetésekre, főleg arra nem, hogy egy olasz westernfilm ennyire megrázó és sokkoló legyen érzelmileg. Pedig A halál csöndje tényleg zárójelbe tesz mindent, amit egészen a megszületéséig gondoltunk a vadnyugatról, ezt a zárójelet pedig azóta is maximum csak kapargatni meri pár bevállalósabb rendező – őszintén szólva, ehhez mit hozzátenni még az elmúlt években a műfajban elég mélyre merülő Tarantino sem tudott!
A múltkorában az egyébként általam szeretett Aljas nyolcast a Dolog egyfajta feldolgozásának tituláltam, de valójában az a film a Dolog és A halál csöndje keveréke, olyannyira, hogy nem egy itteni jelenet kísértetiesen hasonlít Tarantino szekvenciáihoz: hideg tél, száguldó postakocsi, a tetején hullákkal, benne rejtélyes, egymásról mit sem tudó emberekkel, egy fogalmatlan, majdnem halálra fagyott új seriffel, megannyi bizonytalansággal. Fejvadászokkal és banditákkal, akikről senki sem tudja már, melyikük a jó vagy a rossz, egyáltalán van-e itt még jó és rossz… És két színésszel, akikhez hasonlóról vélhetően Tarantino is álmodozik már tíz éve.
Trintignant ma már nehéz „visszanézni”, én legalábbis nem találkozom túl gyakran a filmjeivel. Úgy tapasztalom, a hetvenes években már aktív filmkedvelők szinte kivétel nélkül jó véleménnyel vannak róla, és számomra is ünnep minden alkalom, amikor véletlenül egy-egy filmben kameravégre kerül. Rendkívül kifejező, itt némaságában is óriási, mázsasúlyos jelenléttel bíró figura. Klaus Kinski pedig talán a legnagyobb színésznagyság, akinek csak az egy-egy film erejéig elpotyogtatott gesztusaiból más színművészek komplett karriereket húznak fel. Egy velejéig nyugtalanító és szerethetetlen, saját pszichés zavarait a vászonra kiültető zseni, akivel sosem akarnánk leülni egy kávéra.
És az ő tetejükbe az éppen a világ dolgain kesergő Corbucci, aki akarva-akaratlanul kiradírozott itt mindent, ami miatt a western valamiféle ideaként létjogosultsággal bírt a XX. század második felének derekáig. A leegyszerűsödött életideák, a jó és a rossz harca, a gyengék felemelése, az aljasság büntetése, egyáltalán a természet rendjéig lecsupaszított vadnyugati erkölcs romokba dől A halál csöndjében lezajló események hatására. A néző, legyen az akár alkalmi filmélvező vagy western rajongó 16 éves kissrác, úgy jöhetett ki erről a filmről, hogy soha többé nem akart hasonló élményben részesülni. Előttem van a premiernek helyt adó olasz mozik közönsége, a felszakadó kiáltásokkal, a beszoruló döbbenettel. Hát igen, tényleg elértünk a spagetti-western végnapjaihoz is. Még Morricone is, aki karrierje sok-sok legje közül ide is lerakott egyet.

Túlzó lehet talán mindez egy 1968-as, maximum csak kultikus státuszba ért spagetti-western kapcsán, de éppen az lehet a lényeg, hogy spagetti-western létére az elért hatás az abszolút kortárs és abszolút modern ingerküszöbre célzó Tarantino szintjén van, a katarzis mértéke még Leone klasszikusait is felülmúlja – és valódi fájdalmat hagy vissza. Cserébe a mozi trükkje nem süthető el többet, mert mint írtam, ezzel a műfaj történelme művészeti szempontból lezárult.

Tetszett!