Vakember (1971) 57% 3★

Tony Anthonyval bizarrul pozitív kapcsolatot ápolok látens módon régóta, de mióta elkezdtem tudatosan felkutatgatni a filmjeit, abszolút aktív módon is. Ez az olasz wannabe filmsztár első blikkre a szegény ember valakiije, és éppen ez a valakiség határozza meg egész karakterének lényegét: hiába predesztinálja karrierjének minden megmozdulása valamiféle középszerű B-kategóriás utánérzéssé, valójában nem tudjuk meghatározni, mit is másol, milyen mintát követ – Tony Anthony önjogán van jelen a vásznon, és éppen rendkívüliségének hiánya az, ami érdekessé teszi. A fickó nem szép és nem sármos, nincs semmilyen kiugró attribútuma, ellenben mivel legtöbb filmes projektjét íróként és producerként is kézben tartja, elmondhatjuk róla, hogy teljes önállósággal formálhatta meg figuráit és filmes koncepcióit. Ezek néha vállalhatatlan, holdkóros agymenésekbe torkollottak, néha azonban működtek a képletek: a Vakemberé is, bármennyire is bizarr ez a mozi már legalapvetőbb témafelvetésében is.

A siker titka esetében talán az, hogy megannyira spagetti-westernes klisét elhagyva ez egy feszesre húzott, dögös, mocskos és gátlástalan vadnyugati kaland, ami szigorúan dinamikájában és nyerseségében semmivel sem marad el például A halál csöndjétől, de jócskán odaver jó pár félreismert, mégis klasszikusnak kikiáltott zsánerfilmnek – hogy mást ne mondjunk, a humortalan Spencer-Hill westernekkel simán feltörli a kocsma padlóját.
Nem lenne igazságos azt mondani, hogy a mozi húzóneve és retrospektív értéke Ringo Starr jelenléte: olyannyira nem, hogy Sir Ringo színészként nem sokat tesz hozzá a nagy egészhez, játékával maximum Chuck Norrist inspirálhatta az őt követő évtizedekben, az azonban határozottan szédítő, hogy a mozi nagyjából George Harrison Bangladesért összetrombitált jótékonysági koncertjével egy időben készült – még hónapokban mérhető ekkor a Beatles feloszlása óta eltelt idő, Starr sztárstátusza nagyobb talán, mint az elkövetkező években bármikor lesz majd, és ő simán elment az olasz stábbal, meg Anthony-val forgatni egy macsó westernt… Sőt, felvett egy betétdalt is, amit az olaszok halálos lazasággal visszadobtak neki!
Anthony-ra, mint a film legfőbb húzónevére visszatérve, akármennyire nevetséges is ez a vakember koncepció, főként az ő kamukék kontaktlencséivel, a dolog váratlanul működik. A fickó kétségkívül értette a westernt, stilisztikai szempontból legalábbis kegyetlen ráérzett arra, mi teszi a magányos hőst, mitől lesz egy szakadt, csóró trógernek kinéző vadnyugati porvirág mégiscsak veszettül cool és lenyűgöző a képernyőn. Történetesen azt is elhisszük neki, hogy vakon, szuperképességek nélkül le tud számolni egy komplett gengszterbandával – még azt sem bánjuk ennek nézése közben, hogy a dramaturgiai ív finoman szólva ismerős másik sikerült és kegyetlenül ász filmjéből, az A Stranger in Townból.
Ami Fernando Baldi rendezését illeti, az a legnagyobb erénye, hogy ő sem másol: eszébe sincs felvenni a Leone-féle manírokat, nem fullasztja a filmet dagályos pátoszba és vélt-valós romantikus felhangokba, nincsenek szúrósan bámuló hősök, de azt sem mondhatnánk, hogy A halál csöndje nyomán valamiféle western-revival jelei látszódnának a mozin – valójában a Vakember pontosan úgy fest, olyan hangulatot áraszt, úgy működik, mint egy sikerült, jól eltalált Anthony-western. Mélyen magamba nézve: nekem ennyi elég.

Meglepően jól működő, a főszerepet vállaló színész filmográfiájában a legjobb darabok közé sorolódó mozi lett a Vakember. Spagetti-western vonalon mozgó nézőknek mindenképpen ajánlom!