A hét mesterlövész (A hét mesterlövész 1.) (1960) 85% 125★

Csak a film zenéje megér 10 csillagot… Nagyon szeretem!

Az elejét imádtam, amikor a „toborzás” zajlott. Remek karakterek, humor, jó pasik, egy percre sem unatkoztam. Aztán a hosszas készülődés és az összecsapás már valahogy nem tudott izgatni… Csak kapkodtam a fejem a sok repkedő golyó láttán. Persze ilyen a western műfaja (de ha már mesterlövészek akkor miért nem csak egyet egyet lőttek?)

Ezt is mennyiszer láttam kamaszkoromban… újra kéne nézni *sóhaj*

2023.08.19. újrázás nagyon sokadjára.. még mindig alapmű

Teljes joggal klasszikus és kiemelkedő példánya ez a film az amerikai westerneknek, mégis fogott rajta az idő vasfoga, nem kis részben a hatására felkutatott egyéb filmeknek hála: lehet, hogy ez szentségtörés, de sok tekintetben A hét mesterlövészt ugyanúgy meghaladta a filmipar még a klasszikus western aranykorán belül, ahogy John Wayne sorozatban gyártott mozijait, vagy a Pierre Brice-féle európai Winnetou-filmeket.

Amit kétségkívül nem vehetünk el a mesterlövészektől, az a kreatív munka, aminek a révén A hét szamurájból tökéletes amerikai átirat született, talán egy kicsit még természetesebb közegbe is helyezve az eredeti japán sztorit. Ez persze a mi szempontunkból igaz csak, mivel a nyugat-európai kultúrkörben a cowboyok vélt-valós, idealizáltan romantikus életmódja, ennek filmes ábrázolása és szintén filmes revíziója alapélmény a nézők 90 százalékának, a japán történelem homályossága, de akár csak a japán színjátszás és gesztusok egzotikuma viszont csak az elmúlt 20-30 évben, a globalizáció és a fiatalabb generációk kíváncsisága révén kezdett oldódni.
Sok nyilvánvalóan fontos aspektusban szerintem a …mesterlövész nem villant igazán nagyot. Rendezése konzervatív és kimért, néhány mozgalmasabb, a kamera által oldalról követett lovas vágtát nem számítva vizuálisan és dinamikájában a mozi nem kiugróan érdekes, maga a történet pedig sokszor lassúnak tűnik, a műsoridejét is túl hosszúnak tartom. A színészi teljesítmények vegyesek, McQueen lopja a show-t, de egyébként tisztes partnere Brynnernek, a hét lövészből azonban legalább három karakter, Lee, Britt és Harry felszínesen kidolgozott és nagyrészt a színészekre van bízva a megjelenítésük minősége – ennek megfelelően Coburn nem ragyog olyan erősen, mint klasszis mivoltához képest várnánk, Brad Dexter mindent elkövet, de érezhetően margón marad, Robert Vaughn esetében pedig rezeg a léc. Aki mindenki másra árnyékot vet, az Eli Wallach – rá jellemző, rengeteg gőgös-dölyfös gesztussal megerősített stílusa színt ad az amúgy szintén nem túlgondolt gonosznak, hozzá fogható elevenséggel talán csak McQueen mocorog a saját szerepében. Charles Bronsonról mindenképpen szóljunk: fene tudja, miért kapott a figurája nagyobb teret és lehetőséget a többirányú kibontakozásra, de nagyszerűen teljesít. Horst Buchholz kapcsán az egyetlen probléma, hogy a karaktere rendkívül nehezen megkedvelhető, és ezen bizony ő maga sem segít.
A történetben rejlő morális és társadalmi szempontból érdekes vetületek okos módon nem lettek túl szájbarágósan kihangsúlyozva, de éreztetik a nézővel, hogy gondolatokban gazdag mozit láttunk. Sturges ezen a téren annyira óvatos, de egyben szellemes is, hogy retrospektív szemmel nézve úgy érezzük, már kezdi puhatolni, hogy a westernben ábrázolt szabályok és nagy igazságok, a vadnyugat rendje hamarosan felülvizsgálatra szorul majd – már elhinti annak a véleménynek a magvát, hogy Chris és társai szükséges, misztikus, de végső soron halálra ítélt alakjai az amerikai történelemnek, de egyelőre nem akarja őket megfosztani a glóriájuktól.
Szokásosan ki szeretnék térni a magyar szinkronra is, mely régi, sajnos szintén elég idejétmúlt, nem is túl jó minőségű és érezhetően rongálja az eredeti hangsávokat, főleg a zenét. A hangválasztás elég vegyesnek hat, míg Brynner Csíkos Gábor orgánumával kicsit mesterkélt, Fülöp Zsigmond remek McQueen bőrében, bár érezhetően öregíti a karaktert.

Mindent egybevetve, bár talán több negatívumot hangsúlyoztam ki, azért a film klasszikus mivolta egyáltalán nem elvitatható. Fontos sarokpontja a westernnek, és valóságos osztálytalálkozója klasszis, adott esetben csak évekkel később nagysággá váló színészeknek. Természetesen ajánlott alapvetés!

Egyik kedvenc epic-westernfilmem! A toborzás óriási az elején, ahogyan szedik össze a csapatot. Nem olyan monumentális, mint a Hét szamuráj, azt lélegzetvisszafojtva néztem, de azért ebben megvolt az idealizált western és heroizmusa keveredése, ami bejött. Bernstein zenéjétől meg annyira felpörögtem, mint amikor John Barry-t először hallottam James Bond-filmnél. Instant love. :)
Yul Brynner meg….az az ember aztán tud nézni. :O

Régi elmaradásomat pótoltam most be, mert bár nem tartom kizártnak, hogy gyerekként láthattam már ezt a filmet, emlékezni sajnos nem emlékeztem rá.
Nem vagyok egy nagy western fan, nem feltétlenül látom a pisztolypárbajban a szépséget, éppen ezért csak annyira voltak elvárásaim a filmmel kapcsolatosan, hogy valami többet nyújtson, elvégre mégis csak klasszikus. Szerencsére ezt megkaptam, mert a történet jó volt, és sikerült kihagyni belőle az unalmas részeket is, jószerivel talán csak egyszer kalandoztam el. Értékeltem, hogy nem volt mindenki izzadságszagú, koszos és büdös, viszont már egy kicsit talán túlságosan is jólöltözöttek voltak ezek a fiúk, ahhoz képest, hogy melyik korban járunk.
Összességében nem volt rossz, nekem nem annyira nem szám, mint amekkora elismerés a filmet övezni, de azért örülök, hogy megnéztem.

Óriási meglepetés. Mint sok klasszikus filmnél, itt is arra számítottam, hogy unalmas lesz spoiler, de azt kell mondanom nagyon magával ragadott a történet. Simán elszállt az a 120 perc. A szereposztás már megér 5 csillagot, és a sztori…! Hiszen Kuroszavát adaptálták, ergo nem is csodálkozom, mennyire jó. A végén a sok akció nem az én stílusom, de ennek ellenére élveztem…

Nagyon-nagyon régen láttam, még lárva koromban és szinte semmi nem maradt meg belőle. Szóval, most mintha először láttam volna. Határozottan nem rossz, de elég sablonos western. Az eleje, a toborzás és a felkészítés jó, a vége viszont tényleg egy kaptafa az összes ilyen filmmel… A zenéje pedig nagyon jó.

Egy beadandó kapcsán újranéztem egyik gyerekkori kedvencemet, és még szuper.

Szerintem jo film volt ès nagyon izgalmas,bàr a foszereplok tul becsuletesek voltak nekem,mert a spagettiwesternekhez szoktam