Értékelések 14
Teljes joggal klasszikus és kiemelkedő példánya ez a film az amerikai westerneknek, mégis fogott rajta az idő vasfoga, nem kis részben a hatására felkutatott egyéb filmeknek hála: lehet, hogy ez szentségtörés, de sok tekintetben A hét mesterlövészt ugyanúgy meghaladta a filmipar még a klasszikus western aranykorán belül, ahogy John Wayne sorozatban gyártott mozijait, vagy a Pierre Brice-féle európai Winnetou-filmeket.
Amit kétségkívül nem vehetünk el a mesterlövészektől, az a kreatív munka, aminek a révén A hét szamurájból tökéletes amerikai átirat született, talán egy kicsit még természetesebb közegbe is helyezve az eredeti japán sztorit. Ez persze a mi szempontunkból igaz csak, mivel a nyugat-európai kultúrkörben a cowboyok vélt-valós, idealizáltan romantikus életmódja, ennek filmes ábrázolása és szintén filmes revíziója alapélmény a nézők 90 százalékának, a japán történelem homályossága, de akár csak a japán színjátszás és gesztusok egzotikuma viszont csak az elmúlt 20-30 évben, a globalizáció és a fiatalabb generációk kíváncsisága révén kezdett oldódni.
Sok nyilvánvalóan fontos aspektusban szerintem a …mesterlövész nem villant igazán nagyot. Rendezése konzervatív és kimért, néhány mozgalmasabb, a kamera által oldalról követett lovas vágtát nem számítva vizuálisan és dinamikájában a mozi nem kiugróan érdekes, maga a történet pedig sokszor lassúnak tűnik, a műsoridejét is túl hosszúnak tartom. A színészi teljesítmények vegyesek, McQueen lopja a show-t, de egyébként tisztes partnere Brynnernek, a hét lövészből azonban legalább három karakter, Lee, Britt és Harry felszínesen kidolgozott és nagyrészt a színészekre van bízva a megjelenítésük minősége – ennek megfelelően Coburn nem ragyog olyan erősen, mint klasszis mivoltához képest várnánk, Brad Dexter mindent elkövet, de érezhetően margón marad, Robert Vaughn esetében pedig rezeg a léc. Aki mindenki másra árnyékot vet, az Eli Wallach – rá jellemző, rengeteg gőgös-dölyfös gesztussal megerősített stílusa színt ad az amúgy szintén nem túlgondolt gonosznak, hozzá fogható elevenséggel talán csak McQueen mocorog a saját szerepében. Charles Bronsonról mindenképpen szóljunk: fene tudja, miért kapott a figurája nagyobb teret és lehetőséget a többirányú kibontakozásra, de nagyszerűen teljesít. Horst Buchholz kapcsán az egyetlen probléma, hogy a karaktere rendkívül nehezen megkedvelhető, és ezen bizony ő maga sem segít.
A történetben rejlő morális és társadalmi szempontból érdekes vetületek okos módon nem lettek túl szájbarágósan kihangsúlyozva, de éreztetik a nézővel, hogy gondolatokban gazdag mozit láttunk. Sturges ezen a téren annyira óvatos, de egyben szellemes is, hogy retrospektív szemmel nézve úgy érezzük, már kezdi puhatolni, hogy a westernben ábrázolt szabályok és nagy igazságok, a vadnyugat rendje hamarosan felülvizsgálatra szorul majd – már elhinti annak a véleménynek a magvát, hogy Chris és társai szükséges, misztikus, de végső soron halálra ítélt alakjai az amerikai történelemnek, de egyelőre nem akarja őket megfosztani a glóriájuktól.
Szokásosan ki szeretnék térni a magyar szinkronra is, mely régi, sajnos szintén elég idejétmúlt, nem is túl jó minőségű és érezhetően rongálja az eredeti hangsávokat, főleg a zenét. A hangválasztás elég vegyesnek hat, míg Brynner Csíkos Gábor orgánumával kicsit mesterkélt, Fülöp Zsigmond remek McQueen bőrében, bár érezhetően öregíti a karaktert.
Mindent egybevetve, bár talán több negatívumot hangsúlyoztam ki, azért a film klasszikus mivolta egyáltalán nem elvitatható. Fontos sarokpontja a westernnek, és valóságos osztálytalálkozója klasszis, adott esetben csak évekkel később nagysággá váló színészeknek. Természetesen ajánlott alapvetés!
