A vad banda (1969) 83% 36★

Nagyon komoly kultfilm-státusszal rendelkező alkotás ez, mely revizionista westernként a régisulis amerikai vadnyugatról alkotott képet hivatott megint csak széttörni és erőszak-orgiába fullasztani. Peckinpah neve alapvetően garancia a sikerre és az ízléses filmre: még az általa már csak ímmel-ámmal dirigált Konvoj is olyan szinten magán hordozza a rendező kezének lenyomatát, hogy aki csak egyszer látta, onnantól érzékenyen fel fogja kapni a fejét a rá jellemző jellegzetes vágási, jelensor-komponálási módszerekre. Ez a bizonyos gyors szekvenciákat egymásba mosó, lelassító és drámai hangsúlyokat csupán néhány másodpercre kiemelő technikai nagyon élvezetes látványt nyújt, a maga korában teljes joggal értékelhették forradalminak a rendező látásmódját, ilyen téren természetesen A vad banda is etalon. Azonban mint western, más elvárásoknak is meg kell felelnie, avagy egyéb szemszögekből is meg kell vizsgálnunk, és bizony itt jön el a pont, amikor a kultfilm megmutatja gyengébb oldalát.

Rögtön lejegyezném, hogy 1969-ban tabudöntögető, újító szándékú és akár megbotránkoztató westernként A vad banda erős mezőnyben indult. Az olaszok A halál csöndjével már megcselekedték a lehetetlent, megölték az amerikai nyugat nemes szellemiségét, de a Butch Cassidy és a Sundance kölyökben megszületett a western egy új minőségi és szellemi etalonja is. Ezekhez viszonyítva A vad banda a híres-hírhedt erőszakorgiáján kívül sokat bizony nem tesz hozzá, ám ezzel legalább komoly és következetes. Peckinpah nem szívbajos, a finálé géppuskás őrjöngése és a nyitó szekvencia újfajta, káoszba torkolló rablási jelenete kíméletlenül lerántja a leplet a romantikus homályba taszított vadnyugati banditákról és azok zsoldosként alkalmazott üldözőiről. Egy fegyveres összecsapásban mindenki lő mindenre, ami mozog, a kaotikus tűzváltásban nyoma sincs precizitásnak, a golyózáporban mindenkit leterítenek, aki rossz helyen van. Ezzel a lendülettel dobja a film szemétre a (mellesleg még a Butch Cassidy…-ben is megtartott) „jóravaló rosszfiú” eszményt, a vadnyugati útonálló emberarcú, humánus, valójában még csak nem is kegyetlen ideálját.
Ehhez azonban kell az is, hogy a színészek levetkőzzék Robert Redford és Paul Newman sármját, ám ez itt természetszerűleg adódik: 1969-ben William Holden, Robert Ryan és Ernest Borgnine volt már annyira öreg és kevésbé jó kiállású, hogy ne keltsenek okvetlen szimpátiát a nézőben, számomra legalábbis nagyon érdekes volt megélni a film nézése közben, ahogy ez a csapatnyi, egyértelműen a kiöregedés szélén álló régimódi westernhős még egyszer utoljára tesz valami nagyon szentségtelen dolgot – mármint a műfaj saját szabályrendszere szerint*.
A probléma mindezzel egyébként szerintem annyi, hogy a film ennyit tud és ez elég neki és a közönségnek is, legalábbis a kritikai reakcióik és a nézői értékelések alapján: én mégsem tudok olyan értelemben „nagy filmként” és „katartikus moziélményként” gondolni rá, mint a bevezetőben említett két sorstársára. Korszakos Peckinpah alkotás, ez rendjén van, azonban pont annyira nem meghatározó western, amennyire nem meghatározó háborús, mégis óriási film a Vaskereszt – avagy óriási, de mégsem a hatvanas-hetvenes évek társadalmi megmozdulásainak veretes dokumentuma a Konvoj. Miközben lehetnének, és érdekes módon valamiért mégsem azok…

A vad banda nyolcasával azt akarom kifejezni, hogy a legnagyobb forradalmi szellemiségű westernek között nem ő a valódi etalon. Minden egyéb esetében természetesen kötelező alapmű a valaha élt egyik legizgalmasabb látásmódú rendezőtől, aki nélkül valószínűleg ma Tarantinót sem ismernénk a mai formájában.

*Ha már revizionista western, nagyon mellesleg, megbotránkoztató felvetésként írom azonban csak ide, hogy éppen a színészgárda összeállításában A vad banda legalább részben hátrafelé kacsintgat – ezek a klasszikus amerikai színészek bizony fasorban sincsenek már Trintignant és Kinski mélyen sérült és mélyen pszichopata karakteralakításaihoz viszonyítva…

true