A Jó, a Rossz és a Csúf (Dollár-trilógia 3.) (1966) 87% 247★

Most , amikor újranéztem a filmet, azt gondoltam, hogy nem írok értékelést a filmről, mert szeretném kerülni a „ Mestermű, ezt mindenkinek látnia kell” típusú értékeléseket. Viszont ahogy eltelt néhány nap rájöttem, hogy három részéről mégis szeretnék írni. Az elejéről, a végéről és a zenéről.

Az eleje: Rajongok a hatvanas éveknek az animált főcímeiért. Ma az a gyakoribb, hogy elkezdődik a film és közben megy a stáblista. Viszont akkoriban külön kis filmeket gyártottak az alkotók névsorából. Esküszöm megvennék egy olyan dvd-t, amin a legjobb ilyen jellegű munkákat gyűjtik össze:) Ebben a filmben elsősorban animált lovakból, a szereplők fotóiból, Morricone zenéjéből és sok-sok lövöldözésből áll a főcím. Én azért is szeretem nagyon , mert amellett, hogy megadja a film alaphangulatát, valamennyire megismerteti a szereplőket is. Később hanyagolták ezt a típusú kezdést (bár a James Bond filmeknél mindig megmaradt), hogy a kilencvenes években Tarantinonál (ki másnál :) térjen vissza…

A vége: Sok helyen olvastam már, hogy ez az egyik legjobb filmes befejezés. Általában a párbajtól számolják, de én már onnan, amikor Tuco egy nagyon látványos jelenetben a sírok között rohangál. Egészen elképesztő jelenetnek tartom. Azt tudtam, hogy a vége párbaj lesz, még gondolkodtam is mi lehet abban annyira extra, aztán amikor spoiler akkor egyből megértettem:) Ja, hogy így? így kezd érdekes lenni… A zárás pedig tökéletes, az utolsó pillanatig nem tudtam mi fog pontosan történni és szerintem a jó befejezés egy filmnél nagyon fontos, ennek ellenére ritkán kapjuk meg… A Jó, a Rossz és a Csúfnak olyan a vége, mint az egész film: izgalmas és végtelenül szórakoztató.

A zene: Morricone zenéjéről muszáj külön írnom. Számomra ő valami egészen különlegeset jelent a film zeneszerzők között. Nem csak aláfestő zenét írt, hanem a muzsikái együtt élnek a filmmel, sőt többletjelentést adnak neki. Már az alapötlet, hogy lóügetéshez hasonló hangokra építi a zenét egy westernél, az zseniális. Nekem az ő zenéi mindig nagyon erősek, mégsem nyomják el a filmet (nekem pl. Vangelis néhány zenéje olyan, pl az 1492-ben). Morricone esetében az amúgy is 100%-os film, 120-130%-ra emelkedik (bármit is jelentsen ez), még sokkal erősebb lesz. És szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjem Tarantinonak, hogy az Aljas nyolcashoz felkérte Morriconét zeneszerzőnek, aki így kaphatott Oscart (nem, addig nem volt neki, bár sokan azt gondolták, hogy igen). Az akadémia egyik legnagyobb mulasztása lett volna, ha nem díjazzák.

Alapmű ezt mindenkinek látni kell. Hosszú de kiváló.

Bevallom, hogy szemben a közmegegyezéses többségi véleménnyel én kevésbé vagyok oda Leone filmjeiért, sőt, van olyan veretes klasszikusok közé sorolt műve, amit kimondottan utálok is, de a Dollár-trilógia egyik-másik darabjával szemben azért nekem sem jutnak eszembe valódi ellenvetések. Annak végpontja, A Jó, a Rossz… azonban tökéletes állatorvosi lova magának a köztudatban élő, sztereotipikus spagetti-westernnek, így benne van minden, amiért szerethető ez a műfaj, de egyúttal a Leone-i filmgyártás néhány számomra igazán idegesítő kulcsmotívuma is.

Egyrészről nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ebben a filmben Eastwood, Van Cleef, Wallach, Morricone és maga Leone is azt és úgy csinálta, ahogyan azt „akkor” és „ott” a legjobban tudták. A színészek toppon vannak, ha Eastwood ekkor már nem is hitt igazán az olasz westernekben, még egyszer utoljára beleadott mindent a csendes idegen figurájába. A másik két amerikai volt már annyira vérprofi és rutinos színész ekkor, hogy a moziba vetett hit nélkül is elkövessenek mindent a sikerért. Harcolniuk szerintem olyan nagyon sokat nem kellett: ezt a filmet Leone nagyon összerántotta, a történet letisztult és logikus íveken halad előre, a karakterek kidolgozottak, viselkedésük önazonos. Tán még rá is írták őket a három címszereplő megformálójára, a harmónia színész és szerep között maximális. Mindez segít abban, hogy a néző egyenrangúnak érezze a három karaktert még ma, 2024-ben is, amikor Eastwood már megkövült legenda, Wallach az ínyencek kedvence maximum, Van Cleef meg szép emlékeket idéző western-veterán. Utóbbi mégis van annyira rossz, hogy kevesebb képernyőidőben is letarolja a néző lelkét, Wallach pedig van annyira eleven és egyedi karakter, hogy mellette Eastwood olykor eltörpüljön a vásznon.
Hogy akkor mégis mi a nyűgöm? Egyrészt Leone eszköztárának egyhangúsága, különösen az egymásra meredten bambuló férfiakkal, meg a vernyákolva bömbölő kórusokkal – bármekkora szentségtörés is ez, a feszültségnövelésnek ez a formája öregszik talán a legkevésbé méltón a Leone-filmográfiában. Ezt bizonyítja a tapasztalat, hogy sokak számára még mindig ez, illetve az efféle jelenetek jelentik a spagetti-western esszenciáját.
De leginkább talán mégis az „zavar”, hogy Leone itt már nagyon erősen kacérkodik egy magasabb rendű, a vadnyugati kalandokat újfajta funkcióval felvértező film elkészítésének lehetőségével, ami előrevetíti a Volt egyszer egy Amerika érzelgősségét, történelmi tabló jellegét, végeláthatatlanságát. Eközben azonban ugyanúgy giccsbe fullad, akárcsak Morricone zenéje az érzelmi töltettel megnyomott részeknél. Remek példa erre a hídnál rostokoló és az értelmetlen csatározásba színpadiasan belehalni készülő északi parancsok szekvenciája, a fogolytáborban zenélő nyomorult déli hadifoglyok jelenetei, általában véve a polgárháborús pillanatképek, de még a romok között haldokló fiatal katona alakja is. Ezek a finom részletek a rendezői bravúrnak hála nem lógnak ki a film egészéből, de nem is illenek oda, azt az érzést keltik, hogy egy másik moziból származnak*, amit Leone szeretett volna megcsinálni Amerikában, hogy odaérjen a legnagyobb amerikai rendezők történelmi panteonjába – gondolom, illetve érzem ezt annak ellenére, hogy számos korabeli kritika süvegelte a spagetti-western ilyen irányú komolyodását és ambíciózusságát, és biztosra veszem, hogy könyvek százai születtek már Leonéról és a műfajról is, melyekben szintén dicsérik ezeket a részleteket.
A magam részéről azonban úgy érzem, a western művészeti és funkcióbéli evolúciós előrelépést (egy utolsót) nem itt, hanem a Butch Cassidy…-ben és A halál csöndjében ért még el, míg Leone nagyívű, már-már történelmi eposza inkább az őt megelőző rendezőgenerációk ilyen jellegű történeteinek egyfajta folytatása. Sőt, a mostani újranézés alkalmával valamiért beütődött nekem a gondolat, hogyan muzsikálni ugyanez a történet ugyanezekkel a megoldásokkal a Risorgimento közegében, lehetett-e volna ebben az esetben Leone műve A párduc egy frissebb, mocskosabb, a történelmi nagyeposzokat megreformálni kívánó alternatívája?

Kérdés persze, számít-e mindez, mikor egy film ennyire tökéletes, lenyűgöző és szerethető minden pillanatában – lehet, hogy egyáltalán nem.

*Sőt, amikor Tuco és Szöszi ehhez a bizonyos hídhoz érnek, mintha ténylegesen egyik díszletből a másikba gyalogolna át a két hős, amiből aztán a poncsó megszerzése után ki is sétálnak ugyanúgy.

Az előző rész sztorija jobban tetszett, ennek pedig a rendezése. Ezeken kívül ugyanolyan magas színvonalú westernmérföldkő, mint a Pár dollárral többért.
Felesleges is tovább ajnároznom, aki látta, tudja, micsoda remekmű, aki nem, annak pedig látnia kell :)

Nem tudom szavakba önteni, hogy mennyire szeretem :D Számomra a legjobb western ami csak létezik, és mindent összevetve is a kedvenc filmjeim között szerepel.

Szóval a western és én sosem leszünk barátok, azt már látom. Bevallom, már az elején elvesztettem a fonalat, és sosem találtam meg újra, csak a túlélésem maradt a cél. De biztos jó lehet annak, aki értékeli a műfajt. :D

Legjobb. Western. Evör. Művészi értékben veri a Volt egyszer egy vadnyugat, de a Jó, a Rossz és a Csúf sokkal szórakoztatóbb. Persze mai fejjel lehet, hogy kicsit már lassúnak számít (azért így sem egy Sátántangó, szerencsére) de a történet, a karakterek, és a polgárháborús hangulat olyan zseniálisan lett eltalálva, hogy western rajongó nem utálhatja ezt a filmet.

Hihetetlen, hogy 50 év elteltével is ugyanolyan értékes a film. A színészek remekek, mind Lee Van Cleef, mind Eli Wallach, mind Clint Eastwood. A történet egyáltalán nem tűnik lassúnak és végig szórakoztató. A zene tökéletes.
Ez a film sose fog megöregedni.

Kb. 12 évesen láttam utoljára, de már akkorról is megmaradt, hogy mennyire menő volt a temetős jelenet. Most újranézve egy pillanatig sem unatkoztam, tökéletes (lett volna, ha fűtenek a moziban)!

Hamisítatlan spagettiwestern – az egyik legjobb a műfajban, és annak minden kellékét fel is vonultatja. A Leone-Morricone-Eastwood trió garancia, de ott van Lee Van Cleef, Eli Wallach, vagy éppen Scarpelli és Vincenzoni az író-szekcióban… remek film, és a jellegzetesen hosszú beállítások, lassú, párbeszéd (és zene) nélküli jelenetek ellenére sem tűnik túl hosszúnak az a majdnem három óra.