A Kiképzés (2025–) 80% 5★

Nagy bajban vagyok így a megtekintés után. Főleg, hogy minden percemet és gondolatomat ez töltötte ki; elég függő alkat vagyok, de nem gondoltam, hogy ennyire. Teljesen beleéltem magam: volt itt termédek sírdogálás, hahotázás, lámpaláz (mintha csak én tartanék a rajommal), drukkolás, izgalom… és azt hiszem, az emberi érzelmek széles palettája… amíg csak néztem.
Aztán elfogytak az epizódok és már most rettenetesen nagy űr van a helyén; én konkrétan nem is emlékszem, mikor éreztem magam ennyire szarul… Tényleg nem tudom, hogy lehet a leggyorsabban lejönni róla, de majd igyekszem. Közben meg valahol tudat alatt, alig várom, hogy jöjjön a második évad, amitől már előre rettegek… mert ha esetleg cserélődik a négyesfogat, akkor én nagy bajban leszek.

Szóval ez a reality rettentesen sok dologról szól. És ha a minőségét veszem elsőként górcső alá, akkor roppant esetlen: rengeteg hibás vágás, hiányzó percek, sőt, mi több időszakok, hirtelen az ember csak kapkodja a fejét, mert hiányolja az átmeneteket. Nyilván azonban bele kellett férni a szűk műsoridőbe. (ámbár én nem bántam volna, ha 10k részes). A négy kiképző magyar kommunikációja olyan, mint a frissen magyarból diplomázott német kolléga: néha rosszul használja a szavakat, értelmük szerint, vagy a ragozást hagyja el itt-ott, de…! Én a telex cikkével ellentétben ezt csak annyiban rovom fel neki, hogy mivel felvett adások, talán lehetett volna néhány esetlen monológnál újraforgatni egy-egy kétpercest. Mindenesetre, semmiképp sem a Kiképzők hibájának tudom be: így is rendkívül megható, hogy kamerát semmilyen szinten nem szokott emberek ennyire fesztelenül viselkedtek a képernyőn. Szóval taps.
A lényegi részéről: én teljesen átéltem, beleéltem magam és megéltem nem egy és nem kettő katarzist, amikor alig láttam a bőgéstől… vagy ahogy említettem épp a nevetéstől.
Emberi sorsok bontakoznak ki a 30 rész alatt, olyan bajtársias összetartás alakul ki a csapatokban, hogy az ember egyszerre csak vágyakozik ilyen cinkosokra, barátokra és hirtelen kedve támad katonának állni. És én ezúttal sem viccelek, … egy cseppet sem.
Ez a teljes egészében és leplezetlen toborzó-reality nagyon a helyén van, és sok olyan dolgot tár fel a néző számára, amelyet nemcsak tévhit, de banális félremagyarázások és alaptalan meggyőződések szőnek át. A Magyar Honvédség olyan arcát mutatja meg, amely számomra – annak ellenére, hogy apám nagyon hosszú ideig volt katona, rajvezetőként ráadásul, így sem a fegyverek, sem egy-egy helyzet nem ismeretlen számomra – ismeretlen volt: bajtársias, befogadó, kemény, erőt adó és azt a végletekig fokozó, komoly, és meglehetősen nagy horderejű, rendkívül fontos erő hazánkban. Én azt hiszem, több alkalommal azért érzékenyültem el, mert lebontott bennem olyan sztereotípiákat, amelyeket nem tudom honnan és miért cipeltem… de megdöbbentett, hogy mennyire rosszul látom. Annyira jó lenne egy olyan Magyarországon élni, ahol ez a Honvédség tevékenykedik, egy olyan irányítás alatt, amely megérdemli, hogy ilyen katonák védjék a seggüket… Elég felemás érzés azért ezt nézni, mert valahol hátul pontosan tudjuk, hogy hogyan és miként is irányít(hat)ják a sereget.
Mindenesetre, én úgy döntöttem, már az első rész után, hogy eldobom és ledobom az ellenérzésemet, és kb. mindent elengedek, csak nézhessen végtelenül pörgetve a részeket, még munka közben is…
Mély, komoly, izgalmas, és nagyon, de nagyon inspiráló közeg a Kiképzés teljes évada, kívánni sem tudnék jobb szórakozást a magam számára.
Haszonics Dórát meg meg kell kövessem: nagyon utáltam, rettentően sokáig, de aztán mégis sikerült egy kicsit felzárkózni… és egyszerűen mindegyikőjük hatalmas változásokon ment át.
Ilyen ez: tele van remek emberekkel, akik sokszor elbuknak, felállnak, rendkívül különböző egyéniségek, de ami a legfontosabb, a legnagyobb részük – talán egy-két kivétellel – nagyon kedvelhető, szerethető és a végére bizony lesznek személyes kedvenceink, akik minden pillanatát figyelemmel akarunk kísérni.
A kiképzők részéről nekem egyértelműen Molnár Attila vitte a prímet, de csak talán nüanszokkal kerül a másik három kiképző a második helyre… Imádtam mindegyiküket. (Oravecz főhadnagy beszólásain és hanglejtésén konkrétan fentrengtem a röhögéstől).
Ha rajt kellene választani, akkor pedig Pirosak (Bár Nehlich-et én elég nehezen viseltem) vagy Zöldek, de személyes kedvencem több is volt.
Én mindenesetre nagyon szerettem, és bátran ajánlom mindenki számára, főleg akkor, ha eleinte inkább kerülték (mint én*); aki szereti a háborús történeteket, az izgalmas vetélkedőket, aki szereti a hullámvasutakat, a heroikus küzdelmeket, a mélyrepüléseket és mennybemeneteleket és érdeklik a fegyverek, harcászati cuccok valamint maga a katonaság. Engem megvett kilóra…

*Végülis @Serge_and_Boots értékelése végleg ledöntötte az ellenállás falait. Köszönet érte!

Alapvetően már nem érdekelnek a realityk, de a katonaság valamiért mindig is vonzott, ezért amikor megláttam a reklámját ennek az új műsornak, felkeltette az érdeklődésemet; annál is inkább, mert picit elhittem, hogy tényleg sikerül igazi katonákat faragni a jelentkezőkből, ami annyira szerintem nem sikerült, de az biztos, hogy életreszóló élményben volt részük.
A műsor felépítését illetően teljesen rendben volt, betekintést engedtek a készítők abba, hogy ha valaki ma elmegy katonának, akkor milyen helyszíneken milyen kiképzést kaphat, nem figyelmen kívül hagyva nyilván azt sem, hogy ez egy tévéműsor. A kiképzők személyisége bár különböző, de a hanghordozásuk és hanglejtésük szinte teljesen egyező, számomra egy kicsit nevetséges is, de elfogadjuk, hogy a katonaságnál a mondatokat így kell tagolni.
Ami engem egy kicsit – ismét – csalódással töltött el, hogy a készítők megint úgy befolyásolták a műsort, hogy az ne legyen fair. Eredetileg úgy indult a kiképzés, hogy önbizalmat adjon a gyengéknek, és picit visszafogja az egokat, de végül egyik sem sikerült. A cingár kisfiú, aki a legintelligensebb volt mind közül, és akit egész életében bántottak, tulajdonképpen itt is folyamatosan kibeszéltek a társai, a kiképzője pedig elküldte fizikai párbajra a nálánál háromszor nagyobbakkal. A nagypofájú ego, aki pedig a műsor elejétől kezdve mindig mást hibáztatott ordítva (!) a saját gyengeségéért, még elismerést is kapott. Hát tulajdonképpen ez az élet, ne legyenek illúzióid kispajtás, hogy a katonaságnál majd másképp lesz. Ezzel csak az a baj, hogy mivel a műsor – nem titkolt – célja az volt, hogy rávegyék a fiatalokat, hogy önként menjenek el katonának, nem tudom, hogy mennyire érte el a célját. Számomra kiábrándító volt, hogy ez a műsor is a taktikázásról szólt, kiestek azok, akiknek emberileg benn kellett volna maradniuk, és benn maradtak azok, akiknek emberileg ki kellett volna esniük, és ez egyáltalán nem arról szólt, hogy kik a legalkalmasabbak, hanem átment egy hülye versenybe a kiképzők között. Sajnálom, mert ettől függetlenül nagyon szerettük és nagyon drukkoltunk azokért, akik megérdemelték, de senkinek ne legyenek illúzió, itt is ki vannak osztva a szerepek, és előre meg vannak választva a közönségkedvencek.

Ugyan a katonai tematikájú reality nem teljesen idegen a magyar kereskedelmi tévéktől, A kiképzés a megannyi, a Honvédség támogatásával létrejött mozgóképes projekt közül szerintem az egyik legjobb lehet, pontosan azért, mert a maga naturalizmusában és színpadiasságában tényleg pontosan arról szól, ami ma a fiatal felnőttek és a harmincasok korosztálya számára érdekes lehet a szerződéses katonai szolgálatban, és nem forgatókönyvírók vérgőzös-heroikus, sosem volt háborús látomásairól. Mondhatnánk, A kiképzés esetében a reality mintha kicsit új értelmet nyerne…

Azt fontos lehet leszögezni a show-val kapcsolatban, hogy a szerződéses állománnyal és egyre több nyugati technikával dolgozó Honvédségnek tényleg szüksége van a marketingre: miközben a társadalom katonáskodással kapcsolatos benyomásainak forrása még mindig a Varsói Szerződés tömeghadseregében történő sorozott szolgálattétel sokszor egészen szélsőséges élményanyaga, a XX. századi történelem egészében véve hatalmas negatív előjelet tett a katonaság, mint szakma és fogalom megítélése elé. A haderőhöz és a katonákhoz fűződő viszonyunkat meghatározta két világháború közvetett traumája, majd pedig a hidegháború harmadik világba kihelyezett helyi konfliktusainak szégyenteljes emléke. Pacifistának lenni a XXI. századi Európában számomra is sokáig a józan ész által megkövetelt végkövetkeztetésnek tűnt, de aztán a „véget értnek” gondolt történelem becsengetett. A hadseregek kora nem múlt el – talán soha nem is fog.
A renomé helyreállításának egyik legjobb módja pedig szerintem pontosan az, ami A kiképzésben látható: a műsor megpróbálja megragadni azoknak az embereknek a fantáziáját, akik egy mezei erőpróbán, az egyenruhán és a military-feelingen túl mást is látnak a szolgálatban, például a bajtársiasság eszményét, a csapatmunka legvégső ideáját, a test és az agy közös használatának egy magasabb szintjét. Szerintem nem túlzás azt állítani, hogy korunk egyre inkább elszemélytelenedett, bizalmatlansággal, gyanakvással és egoizmussal teli légkörében pusztán a szociális igényeink is kívánatossá tehetnek egy olyan élethelyzetet, amikor egy öt fős csapatnak közös erővel kell kitolni egy dzsipet a sárból, avagy egymást spanolva kiállni egy medencei bátorság- és erőpróbát. Az összetartozás-érzés oly mértékben lecsupaszított és őszinte élménye ez, ami tökéletesen szembeállítható hétköznapjaink manipulatív, üres gesztusaival, személytelen kommunikációjával.
A műsor pedig nagyon találóan adja ezt vissza a nézőnek: az egyenruhába bújtatott szereplők nem tudnak igazi karaktert, egyéniséget mutatni, de ez csak látszat – valójában épp azt a folyamatot nézhetjük végig, ahogy a szürke egyének képességeket, teljesítményt villantanak, a feltűnőek pedig felolvadnak a közösségben. A módszer persze közhelyességig ismert a témába vágó regényekből és filmekből, kivonva az egyenletből a mindent átható, ugyancsak közhelyes erőszakos élt, az embertelenséget, kegyetlenséget, a pszichopata, helyzetükkel visszaélő kiképzők és parancsnokok legendáját. Itt kezdődik a marketing rész, a Honvédség ezúton tudja kikiáltani a nyilvánosságba, hogy véget ért a kiskirálykodó őrmesterek fogkefével vécét pucoltató rémuralma, ez már a profizmus ideje.
A képlet, az elv tehát alapvetően jó és működik is, de vannak a műsornak gyermekbetegségei. A négy kiképző megítélése már a műsorról közzétett első kritikákban is vegyes volt, valójában szerintem mind a négyen hitelesek más-más módon, de rémesen színpadiasak és láthatóan egyszerű, talán túlságosan is egyszerű figurák egy-egy helyzetben. Nem biztos, hogy ez baj, mert Oravecz főhadnagyot nem számítva van egy természetes tekintélyük, illetve kiképzőként eleve szerepjátszásra vannak „ítélve”. Különösen az első részekben még egy-egy szereplő részéről is elhangzottak gyanúsan papírszagú mondatok, de ez sokat javult idővel. Nagyon örvendetes, hogy miközben zajlik egyik másik csapatban belső konfliktus, ezt nem gerjesztik a készítők (igaz, buknak rá, mint a gyöngytyúk a takonyra), sőt, ezek kezelése a közösségen belül mindig nagyon szimpatikusnak tűnik. Stohl András megjátszott szigora és erőfeszítésektől mentes kontrolláltsága sok izgalmat nem tartalmaz. Nem tolják túl a military pornót sem, ami igencsak örvendetes, de különösen az első héten, ha a kialakult szituációk engedték, bizony a rendezők megaláztak olykor egy-egy zavarodott versenyzőt – ez nagyon nem elegáns ahhoz képest, hogy egyébként az egész műsor láthatóan épít a katonáskodás eredendő méltóságára.

Egészében véve tudok szimpatizálni A kiképzés koncepciójával és kivitelezésével. Biztos vagyok benne, hogy sokaknak imponálni is fog, megmozgatja majd azokat, akik érdeklődnek a katonáskodás iránt – lehet az itt látott élmény utolsó lökés a jelentkezéshez is. Negatív, mögöttes hátsó szándékot csak a kérdés átpolitizálása esetén fedezhetünk itt fel: nem, nem baj, hogy ezt a show-t a TV2 csinálja, és nem, főleg nem a sorkatonaság visszavezetésének előszele ez a bizonyos „hadsereg-propaganda”.