A Kiképzés (2025–) 80% 1★

Ugyan a katonai tematikájú reality nem teljesen idegen a magyar kereskedelmi tévéktől, A kiképzés a megannyi, a Honvédség támogatásával létrejött mozgóképes projekt közül szerintem az egyik legjobb lehet, pontosan azért, mert a maga naturalizmusában és színpadiasságában tényleg pontosan arról szól, ami ma a fiatal felnőttek és a harmincasok korosztálya számára érdekes lehet a szerződéses katonai szolgálatban, és nem forgatókönyvírók vérgőzös-heroikus, sosem volt háborús látomásairól. Mondhatnánk, A kiképzés esetében a reality mintha kicsit új értelmet nyerne…

Azt fontos lehet leszögezni a show-val kapcsolatban, hogy a szerződéses állománnyal és egyre több nyugati technikával dolgozó Honvédségnek tényleg szüksége van a marketingre: miközben a társadalom katonáskodással kapcsolatos benyomásainak forrása még mindig a Varsói Szerződés tömeghadseregében történő sorozott szolgálattétel sokszor egészen szélsőséges élményanyaga, a XX. századi történelem egészében véve hatalmas negatív előjelet tett a katonaság, mint szakma és fogalom megítélése elé. A haderőhöz és a katonákhoz fűződő viszonyunkat meghatározta két világháború közvetett traumája, majd pedig a hidegháború harmadik világba kihelyezett helyi konfliktusainak szégyenteljes emléke. Pacifistának lenni a XXI. századi Európában számomra is sokáig a józan ész által megkövetelt végkövetkeztetésnek tűnt, de aztán a „véget értnek” gondolt történelem becsengetett. A hadseregek kora nem múlt el – talán soha nem is fog.
A renomé helyreállításának egyik legjobb módja pedig szerintem pontosan az, ami A kiképzésben látható: a műsor megpróbálja megragadni azoknak az embereknek a fantáziáját, akik egy mezei erőpróbán, az egyenruhán és a military-feelingen túl mást is látnak a szolgálatban, például a bajtársiasság eszményét, a csapatmunka legvégső ideáját, a test és az agy közös használatának egy magasabb szintjét. Szerintem nem túlzás azt állítani, hogy korunk egyre inkább elszemélytelenedett, bizalmatlansággal, gyanakvással és egoizmussal teli légkörében pusztán a szociális igényeink is kívánatossá tehetnek egy olyan élethelyzetet, amikor egy öt fős csapatnak közös erővel kell kitolni egy dzsipet a sárból, avagy egymást spanolva kiállni egy medencei bátorság- és erőpróbát. Az összetartozás-érzés oly mértékben lecsupaszított és őszinte élménye ez, ami tökéletesen szembeállítható hétköznapjaink manipulatív, üres gesztusaival, személytelen kommunikációjával.
A műsor pedig nagyon találóan adja ezt vissza a nézőnek: az egyenruhába bújtatott szereplők nem tudnak igazi karaktert, egyéniséget mutatni, de ez csak látszat – valójában épp azt a folyamatot nézhetjük végig, ahogy a szürke egyének képességeket, teljesítményt villantanak, a feltűnőek pedig felolvadnak a közösségben. A módszer persze közhelyességig ismert a témába vágó regényekből és filmekből, kivonva az egyenletből a mindent átható, ugyancsak közhelyes erőszakos élt, az embertelenséget, kegyetlenséget, a pszichopata, helyzetükkel visszaélő kiképzők és parancsnokok legendáját. Itt kezdődik a marketing rész, a Honvédség ezúton tudja kikiáltani a nyilvánosságba, hogy véget ért a kiskirálykodó őrmesterek fogkefével vécét pucoltató rémuralma, ez már a profizmus ideje.
A képlet, az elv tehát alapvetően jó és működik is, de vannak a műsornak gyermekbetegségei. A négy kiképző megítélése már a műsorról közzétett első kritikákban is vegyes volt, valójában szerintem mind a négyen hitelesek más-más módon, de rémesen színpadiasak és láthatóan egyszerű, talán túlságosan is egyszerű figurák egy-egy helyzetben. Nem biztos, hogy ez baj, mert Oravecz főhadnagyot nem számítva van egy természetes tekintélyük, illetve kiképzőként eleve szerepjátszásra vannak „ítélve”. Különösen az első részekben még egy-egy szereplő részéről is elhangzottak gyanúsan papírszagú mondatok, de ez sokat javult idővel. Nagyon örvendetes, hogy miközben zajlik egyik másik csapatban belső konfliktus, ezt nem gerjesztik a készítők (igaz, buknak rá, mint a gyöngytyúk a takonyra), sőt, ezek kezelése a közösségen belül mindig nagyon szimpatikusnak tűnik. Stohl András megjátszott szigora és erőfeszítésektől mentes kontrolláltsága sok izgalmat nem tartalmaz. Nem tolják túl a military pornót sem, ami igencsak örvendetes, de különösen az első héten, ha a kialakult szituációk engedték, bizony a rendezők megaláztak olykor egy-egy zavarodott versenyzőt – ez nagyon nem elegáns ahhoz képest, hogy egyébként az egész műsor láthatóan épít a katonáskodás eredendő méltóságára.

Egészében véve tudok szimpatizálni A kiképzés koncepciójával és kivitelezésével. Biztos vagyok benne, hogy sokaknak imponálni is fog, megmozgatja majd azokat, akik érdeklődnek a katonáskodás iránt – lehet az itt látott élmény utolsó lökés a jelentkezéshez is. Negatív, mögöttes hátsó szándékot csak a kérdés átpolitizálása esetén fedezhetünk itt fel: nem, nem baj, hogy ezt a show-t a TV2 csinálja, és nem, főleg nem a sorkatonaság visszavezetésének előszele ez a bizonyos „hadsereg-propaganda”.