Kedvencelte 1
Várólistára tette 2
Kiemelt értékelések
Ralph Gleason jazz-sorozata az a tökéletes és legvégső formátum, amivé a Jazz Scene USA sosem tudott kiteljesedni rövidke élete alatt. Ezt a bizonyos „adunk fél órát a legkeresettebb jazz-sztároknak, közben kicsit beszélgetünk velük” koncepciót nem nagyon lehetne jobban kivitelezni – nyilván sokat dobna rajta, ha színes lenne, ha a hangzást legalább utólag kicsit megcsiszolták volna a DVD-kiadásokra, de egyébként többet, jobbat és mást máig sem tudnék elképzelni egy efféle show-tól.
A titok nyitja egyébként az idő. A műsort nagyjából jókor indították be és elég sokáig életben tudták tartani ahhoz, hogy valamennyire átfogó képet tudjanak adni a jazz legklasszikusabb, fénykorukat az ötvenes években élő előadóiról, de megjelenjenek a színen a modernisták, a már jelenünkre is komoly hatással lévő muzsikusok. Előbbire remek példa Dizzy Gillespie, Sonny Rollins, Gerry Mulligan, utóbbira John Coltrane, Charles Lloyd, Keith Jarrett – nyilván ők vannak kevesebben, de ez a fajta egyetemesség mégiscsak nagy előny, nekem pedig, aki abszolút nem vagyok megelégedve korunk jazzéletével, ez még kívánatos elosztás is. Ráadásként Gleason folyamatosan helyet adott olyan „kőkorszaki” legendáknak, akiket az ember alapesetben el se tudna talán képzelni egy modern hangvételű hatvanas évekbeli show-ban (Earl Hines, Muggsy Spannier, Joe Sullivan).
A műsor természetesen nyögte a kor technikai korlátait: mint írtam, a felvételek hangminősége sokszor kérdéses, de valójában a hangerő az elsőszámú probléma, valódi torzulás és bántó háttérzaj igazából nincs a felvételeken. Hi-fi minőségre semmiképp se számítsunk, de ezek a broadcast felvételek sosem jelentették az audiofil zenehallgatás aranybányáját. A képpel sok gondom nincs, nyilván fekete-fehér, nyilván zajos, nyilván alacsony felbontású a legtöbb elérhető kópia, de annyira sosem, hogy élvezhetetlenné tegye az élményt. Egyébként abszolút időszerű lenne egy kiadós remaster és egy Blu-Ray kiadás a szériából, sőt, az audio sávok feltuningolása és önálló megjelentetése sem lenne ördögtől való gondolat.
A kedvenc epizódom egyébként a Gerry Mulligan Quartet fellépése volt: imádom a Brookmeyerrel felálló kvartettet, hát még a ’62-es esztendőből a Spring Is Sprung lemezt és az azévben készült párizsi koncertfelvételt – Mulligan karrierjének ezen periódusához tökéletes kiegészítés ez a három számnyi tévés zenélés.
A negatívumok most kevésbé fontosak: valóban nagyon hiányzik a színről egy kulcselőadó, Miles Davis, és tényleg lehetne a technikai kivitelezés jobb is, ugyanakkor a stáb sokkal jobb körülményeket teremtett a zenészeknek, mint a Jazz Scene USA. Nem is érezzük azt, hogy bármelyik banda szorongana a felvételek során, és hát Gleason is ezerszer rátermettebb házigazda, mint Oscar Brown Jr.
Az ötvenes-hatvanas évekbeli jazz kedvelőinek ez egy kihagyhatatlan attrakció! Ennél jobban ugyanezt talán csak a BBC csinálta ekkortájt, de erről szerintem majd később… Mindenképpen ajánlom a Jazz Casualt azoknak, akik érdeklődnek a jazz iránt, vagy akár már egyből rajongói is!
