Leonard Bernstein koncertje Budapesten (1983–) 80% 1★

Bernstein 1983-ban jutott el másodjára Budapestre. Az első koncertjéről legendás történetek keringenek, főként arról, hogy a lelkes közönség a végén a vállán vitte ki az utcára a karmestert, megalapozva ezzel idehaza is jól érzékelhető legendás státuszát, népszerűségét. A ’83-as koncert érdekessége talán az, hogy közel azonos programmal állt a publikum elé, illetve a ráadásban ekkor villantotta fel szintén legendás arccal/szemmel vezénylős magánszámát – igaz, ezt a produkcióját más koncerteken is megörökítették a korszakban.

Bevallom, én alapesetben a fiatal Bernsteinre szoktam esküdni – arra a Bernsteinre, aki a New Yorki Filharmonikusok élén nem tud hibázni, sőt, még zenepedagógiai tévéműsorokat is prezentál, érdemben komponál, könyveket ír, általában véve energikus és eltökélt. A ’83-ban Budapestre érkező „pocakos” Bernstein ma már inkább lehet ismerős a fentiek helyett azokról a Youtube-on is gyakran előkerülő videókból, ahol egyre nehezebben, türelmetlenebbül próbálja kontrollálni zenészeit, énekeseit – például José Carrerast a West Side Story „operai” felvételén. Hiába nem munkál az emberben rosszindulat, érezzük, immáron megváltozott a karakter, Bernstein joviális tanár bácsiból átváltozott egy szinte tapinthatóan cigarettaszagú nagypapává. Hangsúlyoznám, nem művészeti munkáról és személyiségről, pusztán kisugárzásról beszélek.
Egyébként a gesztus, az évtizedekkel korábbi program átvétele, illetve egyszerűsítése (kimarad a Bartók zongoraverseny, miként Bernstein is elmondja, túl szoros a turnéprogram ahhoz, hogy legyen ideje gyakorolni) kétesélyes. Az újonnan játszott saját Divertimentója szerintem általában véve képes kifejezni Bernstein korabeli, kicsit talán görcsösen hangoztatott zenei ideáljait és elképzeléseit, még a hangzása is jellegzetesen a század közepén aktív amerikai komponisták stílusjegyeit hordozza magán, de mindent egybevetve, talán nem túl érdekes mű. Bár az első rész közepébe ékelt interjú során sokat beszél, enyhén flegmatikus gesztusai, mint írtam is fent, ekkor már nem feltétlenül gyakorolnak olyan kedvező benyomást a nézőre, mint húsz évvel korábban.
Az előadott zene egyébként kifogástalan, és hála égnek a felvétel minősége is (M3 Appon néztem). Bartók ütősökre, vonósokra és cselesztára írt darabja minden téren jól áll Bernsteinnek, a Schumann szimfónia pedig fontos sarokpontja volt a korabeli repertoárjának, egy élő Schumann-ciklusa épp 1984–1985 folyamán került felvételre a Bécsi Filharmonikusokkal.

A koncert összességében váratlanul kevésbé tűnt emelkedettnek, mint gondoltam volna, bár a közönség óriási szeretettel árasztja el a karmestert, már rögtön a Bartók darab után heves vastapsot kap, a zenekart is több alkalommal fel kellett állítania. Az élmény ma nézve már talán kevésbé hátborzongató, de egyfajta megilletődésre még mindig okot adó, pont mint Cziffra György nagyjából ekkortájt készült magyarországi koncertfelvétele. Ámbár ’84-ben Bernstein a Sportcsarnokban is vezényelt, oda saját harmadik szimfóniáját hozta, illetve derűs autogramosztás és nótázás is zajlott az öltözőben – azt az élményt azért irigylem a résztvevőktől!