Nagyvárosi fények (1931) 88% 73★

Szerethető főszereplők, bájos történet.

Ez nagyon édes volt. Hihetetlen művészet szavak nélkül (attól a néhány kiírt mondattól eltekintve) ennyi infót átadni. És mennyi apró geg van benne, kis fricskák, vicces mozdulatok amik színessé teszik az egészet. Apropó színek, ezek sem hiányoztak. Réges-régen láttam már némafilmet, még gyerekkoromban, de nem emlékeztem, hogy ez ennyire jó szórakozás.

Az egyik legjobb film a világon.

Hát ez nagyon jó volt! Vicces, bájos, egy percre sem unalmas. Öröm volt nézni Chaplin játékát.

Chaplint nézni mindig jó, a humora időtlen.

Az első Chaplin-film a hangosfilm-korszakban. A nagy nyomás ellenére ezt még némafilmként készíthette el – már saját zenével és egyéb hangokkal. 1928 kezdődött a forgatás, és a rendező tökéletesség-mániája miatt majdnem két évvel később került sor az utolsó jelenetre.
Sikeres lett, bár nagyon drága volt, mert a stáb sokáig volt elkötelezve. 1,5 millió dollárt költött rá a saját pénzéből, miközben a gazdasági világválság is akadályozta.
A következő rendezők sorolták kedvenc filmjeik közé: Woody Allen, Stanley Kubrick, Guillermo del Toro, Andrej Tarkovszkij és Orson Welles.
Chaplin egy késés miatt kirúgta a vak lányt játszó Virginia Cherrillt, és az Aranylázban játszó Georgia Hale-el forgatott le pár jelenetet. De később rájött: túl sok munka menne veszendőbe. Visszahívta Cherrill-t, aki hajlandó volt visszatérni – dupla fizetésért.
A bemutatón Chaplin nagyon meglepődött, amikor Einstein megkönnyezte az utolsó jelenetet – nem tudta, hogy szentimentális. Bár a könyvében azt írja: szerinte a tudósok és a filozófusok mind kifinomult romantikusok. Ugyanott még (t.k.) ezt írta a filmről:
„Megszületett tehát a hangosfilm; másnapra minden mozi hangot követelt. A némafilmnek bealkonyult. Nagy kár érte, mert egyre javult. Murnau, a német rendező, hatásosan aknázta ki a némafilm lehetőségeit, és néhány amerikai rendező is a nyomába lépett. A jó némafilm éppúgy szól az értelmiségi közönséghez, mint a mozilátogatók nagy tömegéhez. Ez most mind veszendőbe ment.
Én azonban elhatároztam, hogy továbbra is némafilmet készítek, mert úgy véltem, lesz igény mindenfajta szórakoztatásra. Döntésemben az is befolyásolt, hogy műfajom a pantomim volt; ebben egyedül álltam, és álszerénység nélkül szólva, mestere voltam e művészetnek. Folytattam tehát egy újabb némafilm, a Nagyvárosi fények forgatását. (…)
A cselekmény egyik mellékágával évek óta játszadoztam: a gazdag emberek klubjának két tagja az emberi természet állhatatlanságáról folytatott vita után elhatározza, hogy kísérletet folytat a csavargóval, akit álmában lepnek meg a rakparton. Elviszik előkelő lakásukra, és jól tartják borral, dallal, nővel; mikor a csavargó tökrészegen ismét elalszik, visszaviszik oda, ahol megtalálták. A csavargó felébredve azt hiszi, hogy csak álom volt az egész. Ebből az ötletből származott a nagyvárosi fények milliomosának a története, aki barátjának tekinti a berúgott csavargót, de nem ismeri meg, ha józan. Ez a motívum indokolja a cselekményt, mert így tarthatja fenn a csavargó a vak leánnyal szemben azt a látszatot, hogy gazdag. (…)
A munkám régebben általában érdeklődésre tarthatott számot a producerek körében. Ám most semmi nem foglalkoztatta őket, csak a hangosfilm. Lassacskán úgy éreztem, kimaradok az események sodrából; annak idején nyilván túlságosan is elkényeztettek.
Még Joe Schenket is megnyerte a hangosfilm, pedig volt idő, mikor alaposan leszólta, méghozzá a nyilvánosság előtt.
– Attól félek, Charlie, a hangosfilm gyökeret vert – majd kijelentette, hogy véleménye szerint sikerrel kecsegtető némafilmet már csak Chaplin hozhat össze, senki más. Ez hízelgő volt ugyan, de megnyugtató aligha, mert nem kívántam a némafilm művészetének utolsó mohikánja maradni. Az sem volt túlságosan bíztató, hogy a magazinokban Charlie Chaplin filmkarrierjével kapcsolatban kételyeket és aggodalmakat kifejező cikkeket olvashattam.
Mindennek ellenére a Nagyvárosi fények ideális némafilm volt, és semmi nem tarthatott vissza befejezésétől. Jó néhány nehézségbe ütköztem. A hangosfilm megszületése óta – és már három éve szilárdan tartotta magát a hangosfilm – a színészek szinte teljesen elfelejtették a pantomim művészetét. A beszédre koncentráltak, nem a cselekvésre. A másik nehézség abban állt, hogy olyan lányt kellett találnom, akiről szépségének károsodása nélkül feltételezhető a vakság. Rengeteg jelentkező kifordította a szemét, elővillantva a szeme fehérjét, ami borzasztóan nyomasztó látvány volt. A sors azonban a kezemre játszott. (…)
Miss Cherrill nagyon szép és jól fényképezhető volt, de csekély színészi gyakorlattal rendelkezett. Ez néha előny, különösen a némafilmben, ahol annyira fontos a technika. Gyakorlott színésznőnek gyakran túlságosan berögződtek a szokásai; a pantomimban a mozgás technikája annyira mechanikus, hogy gyakran megzavarja őket. Kisebb gyakorlattal rendelkező színésznők könnyebben alkalmazkodnak a mechanikus mozgáshoz. (…)
Nagy sokára a Nagyvárosi fények forgatása is befejeződött; már csak a zenét kellett felvenni. Az az egy örvendetes volt a hangfelvételben, hogy magam határozhattam meg a kísérőzenét. Magam komponáltam tehát a muzsikát.
Azon iparkodtam, hogy vígjátékaimat a csavargó figurájával ellentétes, romantikus zenével keretezzem, mert a finom zene az érzelem dimenziójával gazdagította komédiámat. A kísérőzenét összeállító muzsikusok sehogy se akarták ezt megérteni. Körömszakadtáig ragaszkodtak a mulatságos zenéhez. Ilyenkor elmagyaráztam, hogy nem kívánok konkurenciát, azt szeretném, ha a zene finoman vonzó ellenpontja lenne a komédiának, érzelmet fejezne ki, mert érzelem nélkül – ahogy Hazlitt mondja – műalkotás nem lehet teljes. (…)
Semmi sem kalandosabb és izgatóbb, mint ha az ember a maga komponálta dallamot először hallja egy ötventagú zenekar előadásban.”