Szigorúan ellenőrzött vonatok (1966) 81% 88★

Az a bizonyos pecsételős eset soha nem fog nyugodni hagyni:D

Bár a – szerintem – maga korában is töredezettnek és olykor nehezen befogadhatónak ható filmnyelv miatt ez talán nem egyértelmű elsőre, de óriási szerencséje a cseheknek, hogy Hrabal irodalmi szempontból amúgy pontosan ugyanilyen regényét Menzel vitte filmre egy olyan korban, amikor Európa-szerte tomboltak a vele egyívású, ma már túlzás nélkül istenített művészfilmes rendezők. Nem mintha máshogy nem lehetett volna, de úgy tűnik, itt minden mesésen összeállt, pedig a film felütése és első háromnegyed órája alatt nem is biztos benne a néző, érti-e, hova akar kilyukadni ez az egész…

Egyébként, bár az értelmezési lehetőségek tárháza kifogyhatatlan, elsősorban talán mégis oda, hogy fiúból férfivá válni mindig, még a háborúban is ugyanolyan izgalmas, megrázó, sokkoló, ne adja ég traumatizáló élmény, és bizonyos körülmények között a szüzesség elvesztése és a hősi halál közötti tökéletes ellentmondás és hasonlóság is megragadható. Mondanám, hogy ez egy felnövés-történet, de ez kicsit erőltetettnek hat, ámbár szerintem nem félreértés. Dúl a háború, a cseh vasútállomás munkakerülő bakterjeinek keze alatt robognak a szigorúan ellenőrzött német katonavonatok, de nekik kortól függően a nőkön, a galambokon, vagy ugyancsak a nőkön jár az eszük: mert a férfi, lássuk be, ilyen. Egészséges körülmények között, és esetünkben hangsúlyozandó, háború esetén is. Valahol ez azért csoda, mármint hogy az ifjúság számára nem létezik legvégső nyomor, legvégső boldogtalanság; a gyermek- és fiatalkor számára a megélendő nagy érzések bárhol szárba szökkenhetnek, és a szerelmes, vágyakozó férfi számára sem létezik más, csak a Nő. És azt hiszem, ez tényleg szép és helyes így, hisz ez a sóvárgás az élet alapja.
Hogy ezzel miként állítható párhuzamba a tökéletesen ellentétes jelentőségű, sem örömszerzéssel, sem boldogsággal, sem vágyódással, sem a teremtés aktusával összeegyeztethetetlen háborús helytállással? Hát úgy, hogy a hőstett elkövetője rendszerint férfivé, nagybetűs, veretes, lexikoni példaként hivatkozható férfivé válik, akinek majd egyszer szobrot emelnek, bomlani fognak utána a nők, gyerekeknek mutogatott tananyaggá válik – ez a társadalom szemében való felnövés, sőt, megnemesedés pedig valahol mégiscsak összecseng az első szexuális helytállás dicsőségével…
De ha nem akarok ezen ekkorát csavarni, akkor is érezzük itt a korszakot meghatározó, igaz, vasfüggönyön túli nagy érzését, a „szeretkezz, ne háborúzz” életszemléletet.

Maradandó és remek filmes élmény, ugyan lassan, kerülőutakon, de végül eljut a katarzishoz, közben pedig végig kedvelhetően csehes élményt nyújt. Fűti a szexuális feszültség, persze villantások és direkt szexuális tartalom nélkül. Van benne valamiféle beletörődő kisszerűség, sör és ital nélkül mégiscsak valamiféle méregbe fojtott neurózis, illetve az élet nagyszerűsége és ostobasága. Szép film!

„Igen jól tudjuk, hogy az élet kegyetlen és szomorú dolog. Haszontalan lenne ezt megmutatni még egy filmben. Inkább bátorságunkat kívánjuk megmutatni, azzal téve róla bizonyságot, hogy képesek vagyunk gúnyolódni felette. De ebben a nevetésben nem cinizmust kell keresni, hanem a megbékélést.” – vallotta Menzel. Ezt a filmet valahogy az „időtlenség” uralja, ebben az álmodozó légkörben próbálnak megküzdeni mindennapi, olykor aprónak tűnő (de mégis oly jelentős) problémáikkal ezek a szerethetőbbnél szerethetőbb emberek. Közben a pajkos, túlfűtött jelenetekkel átszőtt hangulat megadja a filmnek a pikantéria feszültségét (mégis megmarad bájosnak és szeretetreméltónak). Sikerült Menzelnek megfogalmaznia valami elmondhatatlanul áthatót az élet teljességéről a háború abszurditásával szemben. „Pátosz humorba fojtva, hősiesség köznapokba rejtve, szentség szentségtörésbe áztatva”. Kortól, tértől és időtől függetlenül mindenki számára megragadó élmény lehet. Az a kissé kesernyés hangulat, amivel a film szemléli az életet, képes illúziók nélkül látni a valóság könyörtelenségét, de ugyanakkor kiemelve örömteliségét. Igenis létezik szépség, jóság a világban, és képesek vagyunk mi is meglátni, csak egy kicsit próbálkozni kell. Ne feledjük, hogy a humor mindig remek eszközként szolgálhat.

Idejét sem tudom, mikor néztem utoljára cseh filmet. Ezzel viszont már tartoztam, mert vitathatatlanul klasszikus, ráadásul a könyvet nagyon szerettem.
Milos annyira kis szerencsétlen, de közben meg tudnám zabálni. Szegénykém…:D
Amúgy az egész banda annyira beteg. Némelyik jeleneten hangosan nevettem. Van néhány legendás pillanat, mint a híres pecsételős jelenet, de a kedvencem, amikor azt ecsetelik, hogy a németek visszavonulása csak taktikai lépés, és majd Törökország felől megkerülik az oroszokat.

Azért néha fárasztóan humoros felszín alatt elgondolkodtam azon mennyire tragikus is ez a történet.

Két dolog biztos:
1. Megint meg kell nézzem mielőbb a Sörgyári Capriccio-t
2. Újra olvasnom kéne Hrabal könyveket. Megjött hozzájuk a hangulatom. :)

Másodszor néztem meg, jól visszaadja a könyv hangulatát, édes, keserű, humoros, fárasztó. Szeretem.

Felhasadt bőrkárpit résbe csak így lehet belenyúlni.