Manhattan (1979) 80% 121★

Woody és Gershwin remek páros. Imádom fekete-fehér New York képeit.

Félve álltam neki a filmnek, hisz sajnos Woody Allen-nel kapcsolatban vannak bizonyos előítéleteim…mégis pozitívat csalódtam. Nagyon jó alakítást nyújtanak a színészek, a történet érdekes. Ami a legjobban megfogott benne mégis az az egész film hangulata volt. Tetszett, hogy fekete-fehér, s New York hangulata is. Olyan volt, mintha ismerném azt a várost, pedig még soha nem jártam ott, és ezáltal talán kicsit jobban is „áttudtam érezni” a filmet.

Ez a film nagyon jókor, jó időben talált meg engem…
Mostanában hiányzik az életemből az intellektuális társalgás írókról, képzőművészekről, kiállításokról, színházról, úgyhogy nagyon élveztem ezeket a párbeszédeket, még ha kultúrsznobságnak tűnik is, a humorról, öniróniáról nem is beszélve, ami meg az enyém.
Szenzációs az operatőri munka, szépek a felvételek, jók a snittek, és az, hogy az egész fekete-fehér, remek atmoszférát teremt, amit hangulatba hoz a jól választott filmzene. Gershwin Kék rapszódiája kísér végig minket a legelső képkockától… Ahogy a klarinét hangja beúszik a térbe, úgy csúszunk be mi is Manhattan miliőjébe.
A történet az emberi kapcsolatokról szól, leginkább a párkapcsolatokról és a szerelemről, meg egy kicsit a barátságról, és ezek kifejtéséhez igen sok fajsúlyos témát is bedob: házasságtörés, szerelmi háromszög, párok közötti nagy korkülönbség, de foglalkozik egy kicsit a válással és következményeivel, és érintőlegesen a biszexuális-leszbikus kapcsolatokkal is.
Nem vérkomoly, de azért mégis, fricskáz és tükröt tart.

Az élet egy keserédes, fekete-fehér melankolikus romantika egy végtelennek tűnő színpadon.

Számomra a tipikus Woody Allen film. Megvannak benne a múzsák: Diane Keaton és New York; megvan a folyamatos monologizálás, van benne sok önirónia és nagy korkülönbség a párkapcsolatban. A képek gyönyörűek, nagyon szerettem a fekete-fehér várost nézni. Remek színészi alakításokat kapunk, és külön örültem, hogy ’79-ben bevállalt egy leszbikus mellék-szálat, már ha csak a poén kedvéért is.

Szeretem Woody Allen filmjeit es imadom a New York-os szakaszat. Ez a kedvenc idoszakom tole, Annie Hall, Manhatttan, Hannah es Noverei, Ferjek es felesegek mind-mind zsenialis darabok. Megunhatatlan a neurotikus-ertelmisegi vonal a maga termeszetes szarkazmusaval, valahogyan felhotlen onmarcangolasaval.
Es mindig ujranezheto.
Szeretem.

Jajj, hát mindenki New Yorkról áradozik… Én viszont ezennel megszakítom a sort: engem mélységesen hidegen hagyott a helyszín. Vagyis, nem. Volt több snitt, ami akár London is lehetett volna, így hát jómagam lélekben inkább oda képzeltem az eseményeket / a karaktereket. :-) (Engem sosem hatott meg Amerika, mi több, én akkor sem utaznék el oda, ha teljesen ingyen lenne az út.)
A történetről magáról csak annyit mondanék: számomra szívmelengető. Nem, egyáltalán nem tragikus, sőt, nem is különösebben drámai. Szívmelengető. Mert, bár a (nagy) ellentétek eleinte tényleg nagyon tudják vonzani egymást, de valójában sok (igazán stabil) alapjuk nincsen, bármilyen romantikusan (?) is hangzik eme mondás, meg az (az utópisztikus) elgondolás, hogy na, akkor majd mi váltjuk meg a világot!… Cccc…
Diane Keaton remek színésznő, ezt itt is bizonyítja, a karaktere viszont szerintem szörnyen idegesítő. :D
Talán nem mondok újat, ha közlöm: az én abszolút kedvencem Tracy. (Avagy éljenek a koravén csajok, és tessék őket spoiler… :D)
Woody Allenre nem is pazarolnék szót, legyen elég annyi, hogy nem véletlenül ő a kedvenc rendezőm, na. És ez a fajta figura mindig iszonyú jól áll neki, nem tudja nem jól hozni. :-)
Lényeg a lényeg: maximálisan elégedett vagyok a befejezéssel, pont úgy zárul a film, aminek nagyon tudok örülni, nekem ez a totális Happy End – mindkét párkapcsolati fronton. :D Még úgy is egyébként, hogy spoiler :-)

Ez a második korai Woody Allen film (az első Annie Hall volt), amit megnéztünk 2 nap alatt és az ismétlődő szálak egyre zavaróbbak benne. Konkrétan, hogy Woody Allen elvált férfit játszik, akiért megőrülnek a nők. De nem is akármilyen nők: fiatal, mindenki álltal csinosnak tartott nők. Ők csakis Woody Allen karakterét akarják, aki persze mindet le akarja beszélni magáról, de ők csak nem tudnak betelni a tőle kapott szerelemmel. Mindkét filmben számtalanszor elhangzott, hogy ő milyen jóképű, hogy ő milyen szellemes, milyen vonzó ÉS, hogy ő milyen csúcsszuper az ágyban. Persze, lehet mondani, hogy Woody Allen csak szerepet játszik, de ez nem akármilyen szerep. Ezeket a szövegeket, szituációkat ő maga találta ki, ő írta meg magára, vagyis ezekre a nőkre, hogy ők ezt lássák benne, hogy ők szerelmesek legyenek belé. Nem tudom, ez csak nekem zavaró, vagy beteges? Pszichológusok biztos sokat tudnának erről mesélni.