Filmek 5-től 7-ig zóna

Előző ötletadónk újabb remek témát javasolt.

Ami: kedvenc antagonistáink.

Azaz a gonoszok, ellenlábasok, cselszövők és ármánykodók, akiket mindenek dacára mégis kedveltünk. Vagy legalábbis emlékezetes karakterként tartjuk számon őket.

Határidő: január 30. 23:59.

Sírás a filmeken
Velem ez gyakran meg tud esni, ha sikerül érzelmileg kellően bevonódni+a film is jó.
Most csak a tavaly látottakból pár példa, érdekesség, hogy a többség doksi:
1. The Bee Gees: How Can You Mend a Broken Heart (2020)
2. A nomádok földje (2020)
3. I Am Greta (2020)
4. Anna Frank emlékezete (1995)
5. Az apa (2020)
6. Dr. Lala (2014)
7. Evolúció (2021)

Sírás a filmeken. Furcsamód a legmélyebb kötödésem ehhez a művészethez mindig a szomorúsággal vegyes szépségen keresztül vezetett. Eszméletlenül tudtam védeni ezeket a filmeket és zokszó nélkül barbároztam le bárkit, aki nem értett egyet velem ezen filmek értékei miatt. Szent meggyőződésem volt akkor is és talán még most is, hogy a jól kivitelezett és síros dráma (bár akár más műfajú is lehet, alapvetően a drámában csattan el a legtöbbször) társadalom-érzékenyítő hatással lehet és ezen filmek által egy humánusabb, magasabb szintű társadalom jöhetne létre. Hiába, gimnazista koromban nem mindig találtam értő fülekre, a bugyuta vígjátékokkal meg akciófilmekkel szemben egy drámának sosem volt igazán esélye. De azt is mondhatnám, hogy minek nézzen az ember tizenévesen sírós-drámákat és szomorítsa oly fiatalon a szívet? :D

A 'Kutyám, Skip' meg 'Hacsi' meg 'Forrest Gump' direkt marad ki, aki ezeken nem tud sírni, az nem is ember, úgyhogy számomra az a három a rohadék jolly joker-kártya. Én sem játszom ki őket. :D
De akkor azok a filmek, amik elsőre eszembe-jutnak és talán a legrégebbi sírós emlékeimet idézik fel.:

01. Országúton (1954)
02. Gattaca (1997)
03. Szerelemre hangolva (2000)
04. A.I. – Mesterséges értelem (2001)
05. Vágy és vezeklés (2007)

Ugyanakkor az 5 annyira kevés ide, hogy nem tudok nem felsorolni meg egy rakás másik filmet, sírós megalomániámat erősítve. Le kell írnom, hogy árnyaljam a fenti 5-öt, ami lehet csak egy legyintést, elmegy-et eredményezne a legtöbb embernél.

Jöjjék hát akkor egy mérföldekkel erősebb lista. Kapcsolódási pontot nem lehet nem találni hozzájuk, ahhoz túl sokfélék, túl sok korból. Aki megnézi őket, az biztosan sírni (de ha nem is fog sírni, egyezzünk ki egy határközeli állapotban, vagy 1-2 könnycseppben, adózzatok csak) fog legalább 5-ön.

06. A sorompók lezárulnak
07. Ikiru – Élni
08. Szansó tiszttartó
09. Ugetsu története
10. Én, Pán Péter
11. Egy makulátlan elme örök ragyogása
12. Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford
13-14. Az élet szép, Kikujiro nyara (két film, amin egyszerre sírtam és nevettem)
15. Ne bántsátok a feketerigót!
16. Átlagemberek
17. Kramer kontra Kramer
18. Árnyékország
19. Központi pályaudvar
20. Távozók
21. A fiam családja
22. Vándorrege
23. Zuhanás
24. Macska a forró bádogtetőn
25. Titkok és hazugságok
26. A szív hídjai
27. Fegyverszünet karácsonyra
28. Túl a fenyvesen
29. Hegedűs a háztetőn
30. Szerelmem, Hiroshima
31. Sodrásban
32. Körhinta
33. Egykoron harcosok voltak
34. Biutiful
35. Szólíts a neveden

Sorry fo the long post…..

Néhány megjegyzés a válogatáshoz.
Egyrészt sajnos nem emlékszem filmre, amin konkrétan sírtam volna, de a határán már számtalanszor voltam. Másrészt a megrendülést nem pusztán drámai, szomorú vagy megható dolgok válthatják ki, így én is válogattam be olyat, ami más okból rendített meg.
Végül, természetesen ez semmilyen értelemben nem rangsor (ezért is van inkább kronológia szerint rendezve), számtalan másik filmet írhattam volna.

Tokiói történet (Ozu, 1953)
Szansó tiszttartó (Mizoguchi, 1954)
Nosferatu, az éjszaka fantomja (Herzog, 1979)
Altair (Klahr, 1994)
Búcsú a nyelvtől (Godard, 2014)
Széttörve (Shyamalan, 2016)
Szólíts a neveden (Guadagnino, 2017)

filmek, amelyeken sírtunk

Ritkán sírtam eddig filmeken. Nem azért, mert az „nem macho dolog”, hanem egyszerűen kevés film volt eddig amely miatt itatnom kellett volna az egereket. Természetesen igy is van néhány cím ahol konkrétan eltört a mécses:

1. A remény rabjai
2. Marley meg én
3. Lopott szavak
4. Titanic

Kell a felvezető szöveg, hogy érthető(bb)ek legyenek a választásaim. Szóval nálam ez úgy működik, hogy ha éppen filmnézésre adom a fejem, akkor szeretek arra a rövid időre átszellemülni, engedem, hogy beszippantson az adott produkció világa. Másfelől viszont érzelmileg annyira nem tudom beleélni magam, hogy annak konkrétabb, akár látható eredménye legyen közben vagy végül, innen, hogy baromi kevés film akad, ami – csakis a mennyiséget tekintve – relevánsabb lenne a mostani téma kapcsán. DE! A kevés az nem nulla, szóval, ha sírás nem is lett belőle, de az „I shed some manly tears”-effektus azért játszott párszor, jellemzően olyan műveknél, ahol ennek jól meg is ágyaztak és volt is értelme. A kimondott crybait cuccokat például nagyon nem szeretem, mert az ilyesmi mesterkélt érzelmi manipulálás inkább csak felhúz, amire volt már pár példa.

Mindezen előzetes után a következőket mondanám:
– Az élet szép. Aki látta, tudja, miért. Nálam végig kiválóan működött, az utolsó jelenetben pedig volt atmoszféra rendesen.
– A nő. Ezt sem szeretném túlzottan részletezni, de akinek volt már az élete során magányosabb élet-intervalluma, az tud(hat)ja és átér(e)z(het)i.
– A vadászat. Ennél zseniálisabban szerintem semmi nem mutatja be a lavina-effektust, pláne ami egyetlen ember személyére koncentrálódik. Hirtelen jön, de még ennél is gyorsabban fejti ki hatását. Külön húsba maró, hogy te mint néző, végig tisztában vagy az igazsággal, végig együtt sodródsz a főszereplővel. Rendkívüli horderejű film, kicsit fújok is miatta az Another Roundra, mert messze nem adja vissza úgy a Vinterberg-Mikkelsen duó erejét, mint a Vadászat.

Hirtelen ennyi jutott eszembe, de álljon itt még egy honorált említés. Ugyan nem film, de még csak nem is élőszereplős, hanem egy anime epizód, de remekül mutatja, hogy ez a sokszor teljesen lesajnált (mostanra sajnos teljes joggal btw) médium azért képes nagyon is formabontó, érzéki és minőségi dolgokra: Aria the Origination 9. epizód. Nem drámai, de még csak nem is tragikus. Szimplán arról van szó, hogy a sorozat egyik karaktere, az ügyeletes „rút” kiskacsa végül hattyúvá érik (akinek még a hangja is szép!), és beteljesül az álma, az örömét pedig olyan szinten áttudtam élni, hogy valahányszor újrázom a sorozatot (és persze vele ezt az epizódot), mindig elpattan bennem valami, amit az érzéki, lírai, ugyanakkor olcsóságot és mesterkélést nyomokban SEM tartalmazó rendezés csak tovább fokoz.

Ház a ködben (örülök, hogy egyedül néztem, a filmet követő fél órában úgy nézhettem ki, mint egy hatéves akit otthagytak az erdőben)
Titanic (mindig meghatódom, ha Cameron elszabadul és pusztít amíg a szem ellát)
Felperzselt föld
Táncos a sötétben
Az ember gyermeke

Igazából lehetett még vagy 100 másik, meg anime sorozatokból is egy csomó amin sírtam, csak annyira megszokott lett számomra, hogy néhány könnycseppet már nem is igazán számítok, egy Patch Adams meg nincs minden évben, ki emlékszik már mennyire hatott meg ez meg az 10-20-23 évvel ezelőtt. Néha megmarad, de már nem biztos benne az ember, aztán inkább néz valami frissebb példát, hogy ne írjon hülyeséget.

Új év, új téma.

Mégpedig: filmek, amelyeken sírtunk.

(Természetesen nem feltétlen kell szó szerint érteni. Ha van hozzá magyarázat, annál jobb.)

Határidő: január 16. 23:59.

2021:

Pazar év volt, nyilván részben azért is, mert elég sok alkotást átütemeztek tavalyról. A felsoroltakon kívül még legalább egy tucat lett volna, ami simán szerepelhetne a listán, más években akár egészen előkelő helyen. (A két talán leginkább inspiráló kimaradót megemlítem: Days + The Card Counter.)
A filmforgalmazás egyértelműen megváltozott, ahogy a filmnézési szokások is, visszaút valószínűleg nincs, talán nem is baj. Ugyanakkor ebben a pillanatban a változásban rejlő potenciál kiaknázatlan és minden eléggé rossz irányba tart.
Nagy lehetőség nyílt a mozik előtt azzal, hogy a streaming szipkázza el a nézőket: végre újra közösségi tér lehetne. Ahol nem mindenféle szart magunkba tömve néznénk az aktuális (általában egyre butább) blockbustert. A mozinak ez lehetne a jövője. Ehelyett a Pókember dübörgő sikere még inkább a mostani tendenciákra erősít rá. Ahogy az is elkeserítő, hogy a streaming mit kezd a hatalmával. Kétségtelen, soha nem volt még ennyire demokratikus a hozzáférés filmekhez, ez önmagában nagyszerű dolog. Ugyanakkor így a kisebb, kísérletezőbb, esztétikailag ambiciózusabb filmek még kevésbé tudnak eseménnyé válni, még inkább eltűnnek a zajban.
A Netflix idei legnagyobb dobása a Red Notice volt. 200 millió dolláros költségvetés (nem látszik egyébként) és 3 szupersztár. A film borzalmas színvonalú, csak egy jelenetet emelnék ki, mert alapvetően jellemzi a mai hollywoodi stúdiófilmeket. A két főhőst elfogják az antagonista házában. Majd egy vágással később egy aréna alatt vannak megkötözve, fölöttük éppen bikaviadal. Itt hallgatják tehát ki őket. De miért? Ha egyszer elkapták őket az ellenség házában, mi a fészkes fenének cipelik őket onnan el, egy olyan helyre, amit sokkal kevésbé lehet biztosítani. Egyáltalán nincs semmi értelme. A cselekmény szintjén. Csakhogy nem az számít. Hanem, hogy legyen egy money shot a bikával, ahogy Dwayne Johnsont felökleli. Nagyjából ez határozza meg az egész filmet, az egész dramaturgiát és többé vagy kevésbé ez a logika érvényesül a sikeresnek szánt stúdiófilmek esetében is. A filmipar válságban van, a filmipar azonban nem egyenlő a filmmel. Valószínűleg az 1910-es és ’20-as évek óta nem volt ennyire pezsgő és izgalmas az alternatív filmvilág, miközben még mindig csak kopogunk az ajtón. Ahogy az év legjobb filmje állítja: ott van a kezünkben, jóformán mindenkinek ott van a kezében az eszköz. Ez soha korábban nem volt így. Használjuk végre és robbantsuk ki a forradalmat.

1. Zeros and Ones (Abel Ferrara)
A legjobb militáns film A Kaptár – Megtorlás óta.

2. Exterminate All the Brutes (Raoul Peck)
Idén az ún. nyugati civilizáció elleni legerősebb vádirat. Kritikai elmélet és dekonstrukció filmen.

3. Worlds (Isaac Goes)
Tovább egy új filmnyelv felé.

4. All Light, Everywhere (Theo Anthony)
A testkamerák és a különböző megfigyelés technológiák kapcsán egy informatív és hipnotikus film az érzékelésről.

5. The Amusement Park (George A. Romero)
Romero előkerült mozija, ma pont ezt a vonalat próbálják erőltetni a kortárs horrorok, kevésbé meggyőzően.

6. Titane (Julia Ducournau)
Kevesen vállalkoznak manapság világteremtésre, Ducournau igen. Pont ezek adnák a mozik létjogosultságát.

7. Old (M. Night Shyamalan)
Shyamalan második igazán brechti filmje. A világ legabszurdabb helyzetét viszi színre, ennek ellenére kritikusai a realizmust kérik számon rajta. Néhány jelenet vizuálisan pályája csúcsát jelenti.

8. A Cop Movie (Alonso Ruizpalacios)
Szétfilmezni a világot, ritka szenvedély a filmeseknél.

9. Cry Macho (Clint Eastwood)
Clint Irishmanje. Akad pár gyönyörű momentum, ami egyszerűen nincs meg más mai darabokban. Nem azért, mert Clint olyan különleges, hanem, mert korszerűtlen. Ez a kor nem tud mit kezdeni a pátosszal, a humánummal, az érzelmességgel stb. Nem áll kézre, nem természetes. Neki még az.

10. Barb & Star Go to Vista Del Mar (Josh Greenbaum)
A totális film.