A.I. – Mesterséges értelem (2001) 80% 282★

Életem egyik (ha nem a) legmeghatározóbb és legfájdalmasabb filmje. Szeretem, ugyanakkor gyűlölöm, mert lelkileg szörnyen kikészít, de körülbelül öt-hat évenként mégis megnézem. Igazság szerint mindent, amit tudni érdemes róla, már sokan leírták előttem, ezért nagy elemzésekbe nem mennék bele. Nagyon gondolatébresztő alkotás és elég ötletes is. A világ és a megvalósítás tetszik; szerintem vannak benne kifejezetten ijesztő részek is. Nagyon hosszan lehetne írni a mesterséges intelligencia szerepéről, létjogosultságáról, a filmről és a valóságról, de inkább nézzétek meg a filmet és filozofálgassatok rajta. Kötelező darab! (Egy százas zsepi társaságában…)

Időnként újranézem. Erősen operál az érzelmekkel, a mesevilágot párhuzamba állítva mutatja be a mesterséges értelemmel bíró fiú végzetes szeretet keresését.
Vannak benne jelenetek, amiket különösképp kedvelek, mint pl. az emberek utáni eljegesedett Föld, a gondolattal kommunikáló csodálatos idegenek, akik kutatják mi is volt az ember, és hogyan vesztett el mindent.

Haley Joel Osment talán utolsó jó alakítása volt ez.

„– Az a véleményem, hogy a manapság tapasztalható mecha-ellenességben nem az a fő probléma, hogy egy robot képes lehet-e szeretni, hanem az, hogy az ember képes-e szeretni a robotot.”

A fentebbi idézet mindent elmond erről az A. I. – Mesterséges értelemről önmagában is, ám úgy válik csak igazán elkeserítővé, ha tudatában van az ember, miféle történések köthetőek hozzá, amelyek igazolják az okfejtés helytállóságát. A film közben és után is rengeteg illetőt meg tudtam volna tépni, és az az igazság, hogy még egy-két ilyen film, és teljesen át fogok pártolni a robotok oldalára; az emberiség az undorító nem az, hogy ők nem természetes úton születnek. Valami brutálisan kegyetlen volt, ahogy szerencsétlen gyerekhez viszonyultak az elejétől kezdve, amikor pedig azt hittem, hogy ezt, nevezetesen az otthoni poklot nem lehet túlszárnyalni, – először azt feltételeztem, az egész film csak David és a család életéről fog szólni, hogy hogyan küzdi le a házi megpróbáltatásokat – akkor belecsöppentem a még rútabb valóságba a külvilágban, ami egy igazán színes és valamilyen szinten hátborzongató körítésű, ízig-vérig sci-fi Pinokkió párhuzamú alkotássá változtatta a történetet. A párhuzam egyébként olyan konkrétan és szervesen a része a sztorinak, hogy nem nevezném klasszikus retellingnek, hiszen többször emlegetik az alaptörténetet a filmben, a főszereplő nem egyszer maga is azonosítja önmagát a mese hősével, a mese nyomvonalán haladva próbálja beteljesíteni a célját; elérni, hogy valahogy robotból organikus kisfiúvá változtassák, hátha akkor megkapja azt a szeretetet az anyjától, amire úgy vágyik. És amiért hiába teper.

A robot gyerekek projekttel a véleményem szerint elsősorban maga a készítőjük hibázott, ezzel egy óriási hólabdává görgetve a film végére a fő problémát, azt a problémát, ami miatt David annyit kínlódott; az emberek azt akarják, hogy olyan legyen, mint egy igazi gyerek… de valójában mégse akarják ezt, csak olyan mértékben, amennyire az nekik kényelmes. Mert ha ténylegesen olyan magatartást tanúsít, mint egy tíz év körüli gyerek, akkor már nyűg, akkor nem kérnek belőle, akkor elvárnák, hogy egy géphez híven viselkedjen gyakorlatiasabban, logikusabban, ergo pontosan úgy, ami máskor meg zavarja őket, ami miatt nem tekintenek úgy rá, mint egy embergyerekre. Ez egy kiszállás nélküli körforgalom valamilyen szinten, amiben végül nem azok fizették a legnagyobb árat, akiknek a „nem tudom, mit akarok” felfogásmódja miatt kialakult a helyzet.

Tehát az első hiba ebben a robotgyerek elképzelésben ott lépett fel, hogy olyan tulajdonságokkal ruházták fel Davidet, amivel pusztán egy kelendő árucikk lett, nem egy hús-vér kisfiú; a tökéletes gyerek, aki csendes, kedves, szelíd, szerény szót fogadó, illedelmes, feltétel nélkül rajong a szüleiért stb. Viszont nem azt állítom, hogy nincsenek ilyen gyerekek, de nem ilyen mélységében ilyen egy hasonló korú gyerek, nem kívánságműsor tárgya a személyisége. Ha valaki valódi örökbefogadásban vesz részt, vagy biológiai úton, vér szerinti gyereket vállal, akkor pláne nincs rá semmi garancia, hogy majd egy hibátlan kiskatonát kap úgyszólván. Nem úgy vállal valaki gyereket, hogy van egy listája, hogy milyen optimális egyéniségjegyeknek kell benne meglennie, mert ez totálisan zsákbamacska; lehet, hogy pont olyan személyiség pillérek fognak benne egyesülni, amitől a szülő a falat kaparja, mégis köteles attól szeretni és megadni neki mindent. Azt is egy hibának tartottam az induló felállásban, hogy nem úgy tervezték Davidet, hogy az évek teltével új alkatrészeket kap, fokozatosan megnövesztik; ez megint a kényelmes „szülőknek” való; a gyerek örökre abban a korban ragad, amikor apu és anyu az isten, nem kell bele plusz energiát fektetni, nem kell neki segíteni a nagyobb problémák megoldásában. Ezekkel a paraméterekkel nem olyanokhoz kerülnének alapból a gyerekek, akik igazi szülők lennének, hanem akik… lusták, felelőtlenek, csak fellángolásból akarnak szülőt játszani, egyedül a napos oldalból kérve.

A további probléma már az elején kiütközött az emberi mentalitásban. Nem fért a fejembe, hogy a nő mégis miért egyezett bele, hogy David náluk maradhat, mikor ilyen eszelősen hisztérikusan elutasító volt vele. Meg se próbált eleinte nyitni hozzá, csak cirkuszolt, mint egy nem normális. A saját kisfiával is azt csinálta volna, hogy amikor zavarja, vagy nincs hozzá kedve, akkor berángatja a legközelebbi szekrénybe, és rázárja az ajtót, a nagy, lelkiismeretes anyuka? :P Kötve hiszem, mert ez legutóbbi tudomásom szerint kiskorú elleni bűncselekmény kategória… Azt vettem észre, hogy egy percig se kezelte teljes értékű gyerekként se ő, se a férje, csak úgy, mint a csili-vili új játékot; ha ráunnak, behajítják a sarokba, ha újra kedvük van hozzá, játszanak vele. Az ilyen embereknek nem gyerek kell, hanem egy rongybaba. Ha ők voltak a legalkalmasabbak, akkor bele se merek gondolni, hogy milyen volt a többi jelölt… :P Azon, amikor anyuka áradozott, hogy milyen isteni kávét csinál neki David, és mennyire szereti érte, hogy ezzel mindig meglepi, megint felment bennem a pumpa; melyik tíz év körüli gyerek szolgálja ki a szüleit határtalan alázattal, hogy nekik ne kelljen megmozdulniuk? A nő mégis melyik bolygóról jött? A szülő dolga kiszolgálni egy ekkora gyereket, nem fordítva. Vagy, ha azt akarja, hogy reggelente ágyba vigyék neki a kis itókáját, akkor arra a célra megint nem egy gyerek kell, hanem egy házvezetőnő, vagy valamilyen más háztartási alkalmazott. Egy bizonyos szakaszban állandóan a karakterek képébe üvöltöttem volna; NEM, NEM HÁZI RABSZOLGA VAGY KISINAS, HANEM EGY KISGYEREK! NEM, NEM EGY FELHÚZHATÓS JÁTÉK, HANEM EGY KISGYEREK! FOGJÁTOK MÁR FEL, HOGY Ő EGY GYE-REK!

Nekem tök abszurd volt, hogy állandóan ráförmedtek, mikor abból az okból csinált valami rosszat, hogy nem tudta, mit szabad és mit nem. Mint amikor vécézés közben rányitott az anyjára. Azt hitték, hogy majd nem kell semmit nevelni, nem kell semmit tanítani neki, nem kell semmit elmagyarázni neki, csak mindenben perfektül kiszolgálja az igényeiket? Ezek hol élnek? Beletápláltak ezt-azt gyárilag, de egy igazi gyereknek is meg kell tanítani bizonyos dolgokat, nem tudja azonnal; vagy a szülők ülnek le és beszélik meg vele, vagy az évek során figyelve a közelében lévő felnőtteket kialakul benne, mit lehet és mit nem. De David esetében ez a tanulási idő nem volt adott, épp ezért kellett volna foglalkozniuk vele, ha már bevállalták. Ő rendületlenül adta, adta és adta a szeretetet, de francot se kapott érte cserébe, beleragadt a pótlék szerepébe. Meg se próbálták innentől kezdve megérteni, annyira arra voltak kiélezve, hogy „de hát ő más”, hogy az fel se merült bennük, az étkezéseket pl. várja annak ellenére, hogy ő nem ehet, mert szeret ott ülni közöttük, boldog tőle, hogy hallgathatja az evés közbeni beszélgetéseiket. Ez is egy tiszta aranyos reakció annak fényében, hogy „csak egy gép”, erre a nagy nullába volt nézve. Azon is begurultam, mikor anyuka dühösen kiosztotta Davidet, hogy úgymond milyen buta, amiért azt hiszi, hogy a Pinokkió mese a valóság, mikor A) nem vette rá a fáradtságot sose, hogy letisztázza vele az ilyen történetek és a valóság közti különbséget, amit egy igazi gyereknél azért illik megtenni B) egy David korabeli gyerek még bőszen hisz a Télapóban, a Húsvéti Nyúlban és a Fogtündérben többek között. Szóval ezzel megint csak egy intenzíven olyan gondolatvilágról, viselkedésről tett bizonyosságot, ami az organikus gyerekeket jellemzi, ami kiemelhetné a „gép” skatulyából, de mert nem igazodott ahhoz, amit a „szülő” a kis fejében kigondolt, ezért baj volt, nem tetszett, idegesítő volt.

A pár vér szerinti gyereke egy igazi kis genyó volt, megtestesítője annak a szállóigének, miszerint a gyerekek a bolygó egyik legkegyetlenebb, legaljasabb létformái tudnak lenni egymással. Miután majdnem meghalt, ennyire beteg volt, rögtön arra van indíttatása meg esze, hogy a másikat b.szogassa? Az ilyen szemét dög tegyen egy szívességet a világnak, és forduljon fel! :P Talán annyi írható a javára, hogy ő legalább nyíltan volt görény Daviddel és kimondta azokat, amiket a szülők is csináltak, ám derogált nekik beismerni. Nagyon sajnáltam Davidet, amiért a kedves testvére kis kavarásai miatt mindig ő húzta a rövidebbet, – legalább ott volt neki Maci, aki nagyon-nagyon édes volt :3 – nem fért a fejembe, hogy nem veszik észre, hogy David beprogramozott természetét és világgal kapcsolatos tudatlanságát kihasználva a másik gyerek célzottan üldözi olyan szituációkba, amik befeketítik előttük, amik azt érik el, meg akarjanak tőle szabadulni, hogy miért nem veszik észre, sorozatosan félreértik David szándékait, hogy miért nem veszik észre, a másik kölyök kvázi az orruk előtt terrorizálja. Véletlenül se akarták meghallgatni, még ott is hagyták a medence aljára süllyedve, mint egy kis műanyag hajót, annyira nem törődtek vele, hogy őt is figyelembe vegyék.

A mecha-ellenes szervezetet látva újfent kinyílt a bicska a zsebemben… Úgy imádom, amikor a nagy, szent emberiség hirtelenjében teljes testvériességgel lép fel az idegen „gonosz” ellen. Korábban maguk közül is kinézték, akinek nem megfelelő volt a neme, a bőrszíne, a vallása, a családfája, az életvitele, a nemi identitása, a ruházkodása, a véleménye egyes témákban, de most hirtelen ők egy kézen fogva énekelő klikk, mert jaj robotok. :P Nem tudom, hogy a szűk agyúságuk inkább nevetséges vagy kiakasztó. Az álláspontjukat minimálisan se tudom megérteni; miért annyira nagy szám, hogy nem egy nő lába közül pottyannak ki a robotok, hanem egy futószalagról gurulnak le, mikor emberi intelligenciájuk és emberi érzéseik vannak? Az „ez nem természetes” évek pedig a legröhejesebbek mind közül. Az se természetes, hogy négy kerekeken guruló, benzinzabáló szerkezetekben utazunk ide-oda, hogy az épületek a felhők fölé érnek, hogy egy kattintással éjszaka is világos lehet, hogy több tonnás masinák nem csak, hogy a levegőben maradnak, de embereket is szállítanak, hogy elforgatunk egy kart és tiszta víz áramlik egy kerámiaedénybe, vagy hogy ha betesszük az élelmet egy hűtőbe, ami hideget generál, akkor nem romlik meg. Ezek nem jelentenek nekik problémát? Vajon miért, mert kényelmet szolgáltatnak, könnyítenek az életükön? Másik nevetséges döntő érv volt a Davidféle robotok létrehozása ellen, hogy „nincs hasznuk, gyakorlati, praktikus rendeltetésük, ha gyerekek”. Miért, melyik gyereknek van? Ki csinál meg azzal a céllal egy gyereket, hogy „a társadalom építőköve legyen, majdan X funkciót betöltve”? Még a felnőttekre se mondható el egyetemlegesen, hogy gyakorlati hasznuk van. Szubjektív. Ha megállítanánk 5 embert, és megkérdeznénk, az érvet felhozó szerinte gyakorlati értemben hasznos-e, akkor 4 valószínűleg azt fogja mondani, hogy nem. Ha személyiségük van, akkor miért kell fafejű röghöz kötöttséggel eszközként tekinteni rájuk? Mitől félnek? Hogy ők, a hülye csőcselék hirtelen „gyakorlatilag haszontalanná válnak”, ha elszaporodnak az ilyen értelmi és érzelmi intelligenciával rendelkező robotok? Nem lenne nagy veszteség a világnak. :P

Nagyon elgondolkodtató, esetenként nagyon felháborító és torokszorító film, ami valamilyen szinten még azokból a nézőkből is előhozza a Daviddel szembeni bánásmód láttán a karmolni és harapni akaró anyatigrist/apatigrist, aki durván nélkülözi az efféle vénát. David és Maci a legcsodálatosabb személyiségek az A. I. – Mesterséges értelemben, mindenféle minősítésben sokkalta emberibbek, mint az őket körülvevő, rajtuk gúnyolódó „organikus emberek”.

A szomorú valóságot mutatja be a film. Egy mesterséges intelligenciával rendelkező kisfiú sokkal értelmesebb, mint az emberek többsége. Annyira vágyik a szeretetre, hogy az már hihetetlen. És elkeserítő, ahogy az anyuka bánik vele, csak mert nem ember és csinál egy-két rossz dolgot, amiről nem is tudja, hogy rossz.

Nem hiszem, hogy tudnék róla anélkül írni, hogy elszorulna a torkom. Az egyik legmeghatározóbb filmes emlékem, egy mestermű. Olyan szépen mutatja meg az igaz és tiszta szeretetet.

Mindenképpen fantasztikus a film alapötlete, rengeteg kérdést felvet, rengeteg a tanulsága, de engem akkor sem tudott teljesen lenyűgözni. Az elején még nagyon tetszett, de aztán teljesen átváltott a cselekményszál valami teljesen másba, ami nem tudott lekötni. Nem érdekelt, nem hatott meg, és zavaros is volt. Sokkal inkább szerettem volna végignézni azt, hogyan spoiler És persze, a szeretet mindent legyőz, és tényleg érdekes az alap, de a felétől nekem nagyon elakadt, és nem talált vissza a megfelelő irányba. És a vége is kicsit rontott az összképen.

Ez az a film, amit szívesen megnéznék újra, de nem merek, mert emlékszem, hogy kb. a tizedik perctől csontra végigzokogtam az egészet. ^.^'

David minden embernél emberibb; Maciról nem is beszélve. Bármikor, ha ezt a filmet látom, a végére érve elkap egy nagyon erős érzelem: szégyellem magam, hogy ember vagyok.
Ez a film sok mindenre tanít, írhatnék regényt, de azt hiszem, mindenkinek magának kell meglelni benne a tanulságot, és a figyelmeztetést. Ezt érezni kell, nem csak látni.

Ugyan könnyekre nem fakasztott de megvolt az a hangulat ami megfogott. Kifejezetten érdekes volt ,föleg a vége felé… 2001 – hez képes a látvány fantasztikus !
Jude Law eszméletlen jo robot ! *.* És a Davidot alakitó fiucska is dicséretet érdemel. A zene pedig kellemes meglepetésként ért XD

Nekem nagyon tetszett, csak a végét rontották el :) Amúgy egy novellából készült (egész pontosan ott veszi fel a szálat, ahol a novella leteszi).
Brian W. Aldiss: A szuperjátékok kitartanak egy nyarat
http://moly.hu/konyvek/kuczka-peter-szerk-galaktika-42