Jude Law angol

Ma tudatosult bennem egy kommentet lepötyögve, hogyan is állok valójában Jude Law-val: egyrészről, tetszik amit csinál! Bejön a kamera előtti jelenléte, a kissé egysíkú, de az adott helyzethez mindig nagyon jól odailleszthető játéka, a fiatal korában még nagyon erőteljes negatív aurája, majd idősödve a joviális vonásai. Másrészt azonban, alig van olyan filmje, ami engem érdekelne, és ezen a téren tökéletesen hasonlít egy másik ilyen „szeretem, csak alig látom” kedvencemhez, Eva Greenhez.
Nem mintha imponálna az a Leonardo DiCaprio fiatalkori, sztereotípikus nyálasságához hasonlítható szépfiús, édeskés külsőség, amit Law karrierje első néhány filmjében felvillantott, de az már igen, hogy emellett volt benne egy csomó nyugtalanító, sötét vonás, egy olyan speciális kisugárzás, ami tökéletesen alkalmassá tette őt megosztó, vagy egyenesen kimondottan negatív figurák eljátszására – ő volt az a srác, aki tisztában volt saját gyarlóságával, és vissza is élt ezzel a tudással. Ebben leginkább Dickie Greenleafként teljesedett számomra ki A tehetséges Mr. Ripley-ben – le fogom írni újra, hogy a Ragyogó napfényhez képest ez egy elhibázott film –, és el is lopta a show-t Matt Damon elől. Ezt követően, jó pár év elteltével én legközelebb a Fekete tengerben, egy szerethető, de tárgyilagosan nézve nem jó filmben láttam őt viszont olyan helyzetben, ami teljesen megváltoztatta a róla kialakított képemet: levetkőzte a szépfiús vonásokat, megőrzött valamit a tekintete mögött kavargó sötét energiákból, viszont tökéletes joviális-apuka figura lett belőle, akinek remekül áll a mikiegeres frizura, a ráncok, és aki vélhetően méltósággal fogja tudni kezelni az idő múlását jó tíz, vagy húsz év múlva is…
Közben persze elém került jó tucatnyi filmje különböző időszakokból, épp mostanság elégedetten konstatáltam, hogy tulajdonképpen ő viszi a hátán a Kóbor alakulatot, de a filmográfiájában turkálva még mindig azt érzem, hogy általában olyan filmekre castingolják be, illetve ő maga is olyan projektek mellett teszi végül le a voksát, amik egyszerűen nem nekem szólnak. Tökéletesen ugyanez az eset számomra Eva Green, a jéghideg gótkirálynő (persze most is sztereotípikus, de legalább lényegre törő értelemben).