Kóbor alakulat (2024–) 69% 50★

A lassan egy egész évtizede leszállóágban lévő Star Wars franchise ezúttal mintha kicsit magára talált volna, bár kétségkívül nem abban az értelemben, ahogy sok régivágású rajongó azt várta. A Kóbor alakulat természetesen magán viseli a Disney-éra és általában véve a 2020-as évek stream-szolgáltatós gyermekbetegségeit, viszont két kulcstényezője sokat ment az összképén: a koncepciója, és Jude Law.

Ez a bizonyos koncepció egyébként spanyolviasz a javából: a készítők fel- és bevállalták a franchise-ban mindig is ott lévő ifjúsági vonulat kidomborítását. Gyerekek lettek a főszereplők, a történet ívét, fordulatait és bizonyos elemeit is a klasszikus ifjúsági kalandtörténetek és ártatlan kalandfilmek világából kölcsönözték: van itt bölcs bagoly, kalózok, titkos helyeken rejtegetett, csapdákkal védett kincsek, vendégszerepel maga Don Kartács, valódi dráma maximum a baráti kapcsolatok fejlődésének szintjén érhető tetten, a konfliktusok általában egyszerűek, de mindig akad bennük csavar, és nincs olyan szereplő, akinek ne lehetne apellálni a jóságára – még a baljós, abszolút negatív karaktereket sem lengi be olyan ördögi aura, mint egy-egy régi, klasszikus Star Wars alakét.
Engem is meglepett, de ez a finom tétnélküliség, gyermetegség, ártatlanság jót tett a világnak, és talán a rajongókat is emlékezteti arra, hogy a Star Wars valójában mindig is ilyen volt, mindig is egyszerű, ha nem egyenesen gyermeki logika mozgatta a világát, mindig is merített a régi idők klasszikus „kalandor” életérzéséből, ennek közhelyeiből, és hát lássuk be, ennek az univerzumnak a kezdetektől fogva egyszerre és egyformán volt szerves része az ewok maci és a birodalmi lépegető.
A másik sarokpont Jude Law, és ahogy pont pár napja írtam a róla szóló művészértékelésemben, megint a jellegzetes kétarcúságával hódít: bámulatos, ahogy jeleneten belül egyszerre képes eladni magát gyerekmentő pótapukának, lelke mélyén jó, emiatt elfuserált kalóznak és mégis elhitetni, hogy a következő pillanatban spoiler négy gyereket. Law ennek a sorozatnak a legérdekesebb, legmeghatározóbb fűszere, az a kritikus rugó, ami nélkül a szerkezet összeomlana. Rajta kívül ilyen kvalitásokat senki sem mutat, senki sem tűnik pótolhatatlannak, hiába ügyes a három gyerekszínész, meg az a valaki, akinek a segítségével leanimálták a kiselefántot.

No és igen, az árnyoldalak… Van belőlük bőven! Nem nézek direkt streamre gyártott sorozatokat, így lehet, modern normákat fogok kritizálni, de ezek nekem bizony szemet szúrnak, mint előnytelen vonások. Rögtön ott a műsoridő: az epizódok rövidek, emiatt a cselekmény feszes, de a dramaturgia hányaveti. Néha mintha húznák az időt, néha mintha kapkodnánk, egészében véve érződik, hogy magát a sztorit váratlanul ügyesen és okosan kitalálták, de abban mintha bizonytalanok lettek volna, melyik epizód mit fog „elbírni”. Voltak helyszínek, konfliktusok, fordulatokat, amiken időzhettünk volna többet, ahonnan túl gyorsan és már-már alibi módon vágták magukat ki a gyerekek.
Az ábrázolt világ kapcsán voltak gondjaim gazdagon. Az At Attinen zajló hétköznapi élet ezzel a félreérthetetlenül amerikai kertvárosi közeggel egyenesen förtelmes, az első részt emiatt többször félbe akartam hagyni. Hasonlóképpen kellemetlen, sőt, vérkínos volt az utolsó epizódban a mikróban rotyogó mirelit lasagne, amit Wim apja „házi kosztnak” nevezett. Nem tudtam mire vélni ezt az erőszakos reflexiót a sorozatot néző közönség egy részének mindennapjaira, avagy az amerikai unalmas átlaghétköznapok ilyetén való kiparodizálását. Ezzel a széria kevés híján teljesen el is idegenítette magát a Star Wars világától, sőt, megerősítette azt a benyomást, hogy ez a történet nemcsak átlagos sci-fiként, hanem bármilyen ifjúsági szériaként elkészülhetett volna: a történet maga valójában néhány bemondáson kívül sehogy sem kapcsolódik a Star Warshoz. Ez szerintem egyébként nem baj, csak mondom.
Nem meglepő, de szügyig vagyunk a woke ideológiában is: a sorozat egyetlen értelmezhető fehér férfi karaktert tud felmutatni, de egyedülálló fekete apuka, egyedülálló fehér anyuka, leszbikus ázsiaiak mindenáron kellettek a szériába. Természetes, hogy a gyerekek mindig mindent jobban tudnak, természetes, hogy nekik kell a megkérgesedett felnőtteket megtanítani arra, hogy újra a szívükre hallgassanak, mert abból nem lehet semmi baj. A dolog egyébként pont azért válik önmaga paródiájává, mert a sorozatot hajtó motor éppen maga ez a bizonyos egyetlen fehér férfi, akinek a színészi munkája, tehetsége, adottságai, de még a sorozatban általa betöltött szerep is az egész Kóbor alakulat esszenciáját adja – nem számítva egy androidot, akit egyébként szintén egy fehér férfi szinkronizált.
Bár jól kitaláltnak és végiggondoltnak tartom, a széria lezárása szerintem hiányos lett: a spoiler való elszámolás hiánya talán folytatást vetíthet előre, talán csak a karaktert akarták talonba tenni egy jövőbeni másik produkcióhoz… Mindenesetre itt azért maradtak nyitott kérdéseim.
Még egy picit Jude Law kapcsán: neki ez egyértelműen jutalomjáték, amit ki is aknáz, és ha van színész, van olyan „figura”, akinek helye lenne a jövőben a Star Wars világában, az nagyon látványosan ő! Ezt a tényezőt már az előzmény-trilógiai idején is elfelejtették a rendezők és a producerek: nem mindenkinek áll jól az űrbohóckodás, de Jude Law mintha erre született volna!

Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok ellendrukkere lesz a régivágású és az újgenerációs SW-rajongók között is, a Kóbor alakulat azonban szerethető produkció, ami nagyon fontos dolog manapság, amikor az efféle szériák és filmek igen komoly indulatokat, világnézeti konfliktusokat tudnak kipattintani a nézőkből.
A hét pontot ezért adom: nem tökéletes, de számomra túlzás nélkül évtizedek óta(!) a legkedvelhetőbb Star Wars termék lett ez a kis sorozatocska.

Ez a sorozat a pokol bugyrából született.

Még egy ilyen szarul összerakott, idegesítő, agyfelcsesző sorozatot nem cseszett az ég.

Utáltam az egészet. AZ EGÉSZET! A legrosszabb Star Wars sorozat ami valaha született.

Szarabbnak lenni az Akolitusnál az teljesítmény.

Leszámítva, hogy egyetlen fehér ferfi leledzik az egész sorozatban spoiler, és hogy ebbe is bele kellett erőltetni teljesen feleslegesen a LMBTQ-t, meglepően jól szórakoztam rajta.
Bár szerintem inkább Law és az A kincses bolygó idióta droidjának koppincsa viszik a hátukon az egészet, mint a gyerekek, azért rájuk sincs konkrét panaszom.

Mi történik, ha egy gyerek túlságosan is kíváncsi… Egy óriási kaland a galaxisban, egy droiddal, kalózokkal, menekülésekkel, csatákkal. Jópofa, mókás sztori, 4 bűbájos gyerekkel és néhány elviselhetetlen felnőttel (néha a szülők idegesítőbbek voltak Jod-nál is) a Csillagok háborúja világában. Szórakoztató és gyermeki a sztori, a fiatalabb generációk biztos élvezni fogják, a felnőttek lehet látják a hibáit is. Néha kicsit túl gyerekes, viszont őszintén rácsodálkozik a világra, és kellemesen poénos is. A látvány is remekül néz ki, Jod úgy jó, ahogy van, maradjon gonosz, a srácokat pedig engedjék felfedezni a világűrt, tele van kalandokkal, szóval igen, jöhet a második évad.

Kellemesen csalódtam ebben a sorozatban. Az előzetesek nem igazán voltak rám hatással, főleg, hogy ifjúsági sorozatnak készült, ezért nem is vártam tőle sokat. Hiba volt! :)
Nagyon tetszett ez a Kincses sziget és Star Wars keverékének hangulata. A történet is érdekes volt, a látvány is teljesen rendben volt. Jod karaktere pedig az egyik legjobb Star Wars szereplő lett Jude Law remek alakításában! Nagyon szívesen látnék egy második évadot belőle, vagy akár egy filmet is. :)

Annyira aranyos ez a sorozat. A gyerekek cukik, a sztori szórakoztató és izgalmas.