Közelebb (2004) 73% 211★

Nem igazán fogott meg.
Nincs íve, nem vezet sehová. Amolyan kukkolós film, amikor betekintünk valakik életébe, de a látottak nem feltétlenül állnak össze egésszé.
A karakterekről se érzem, hogy igazi mélységeik lennének – dacára az igyekvő színészi játéknak.
Észrevehető, hogy a történet szála pusztán az érdeklődés fenntartása miatt alakul úgy, ahogy – viszont ezáltal veszít is a hitelességéből.
Elég sok a gyermeteg, infantilis lépés a szereplők részéről – amire persze lehet azt is mondani, hogy igen, mindannyiunkban vannak infantilis működésű területek, de ez a tény azért nem lehet elég ahhoz (nekem legalábbis nem), hogy odaragasszon a székhez.

Régóta gondolkodom azon, hogy mitől van az, hogy az amerikai filmek közelében sem járnak az európai filmek lélekábrázolási mélységeinek.
Kezdem azt gondolni, hogy ez nemcsak az üzleti felfogás miatt van így, hanem azért is, mert az amerikai lélek más. Valahogy nagyon kihelyezi magát, és így elvész a mélyebb rétegekkel való kapcsolata.
De lehet, hogy ez csak az én hülyeségem. :-)

Valahol baromi undorító. Minden szereplő. De basszus, olyan rohadtul pontosnak tűnik. És ettől most vagy a legnagyobb hazugság, vagy a legkegyetlenebb igazság.

Jó film, jó szereplők, de a történet egyáltalán nem fogott meg.

A magas színvonalú színészi játék kiemelendő mind a négy főszereplőnél, ritkán találkozok ilyen profi teljesítménnyel. Portman nem épp a szívem csücske, de itt a karaktere tökéletesen passzolt hozzá, elhittem neki, hogy nem játszik, hanem egyszerűen ilyen és a többiek esetében is.

A történet végtelenül egyszerű: adott négy ember, akik belemásznak egy se veled se nélküled jellegű szerelmi sokszögbe. Legfőbb motivációjuk: ha már fájdalmat okozott nekem a másik, akkor dögöljön meg a szomszéd tehene is. Fáj nézni, ami velük történik és amit egymással tesznek. Ugyanakkor nem lehet egyiküket sem csupán sajnálni, a jellemhibáik teszik őket egyszerre áldozattá és elkövetővé.

Számomra nagyon hiányoztak a mellékszálak, túlságosan csak arra fókuszált a film, hogy ki kivel mikor hol mit b*szott el. Míg engem leginkább a miértek érdekeltek volna, pl Alice naivitása egyáltalán nincs megmagyarázva. Annyit tudunk róla, hogy a húszas évei elején jár, most érkezett New Yorkból, volt már szakítása, de azt már egyáltalán nem mondanám róla, hogy nehezen boldogul az életben. Miért nem kezdett semmit a hűtlenség egyértelmű jeleivel? Nincs megmagyarázva. Egyik karakterről sem tudunk szinte semmit a foglalkozásukon és a családi állapotukon kívül, így a döntéseik sokszor irracionálisnak, gyerekesnek, önzőnek tűnnek. Egy kivétel van ez alól, amikor Larry magyarázatot ad Anna viselkedésére, ezt idéztem is: https://snitt.hu/idezetek/62985
Ettől a kivételtől eltekintve sajnos azonban az egész filmből hiányzik az önreflexió, a karakterek előtörténetén keresztül a döntéseik kontextusba helyezése és azok indokolhatósága.

Annyira nem fogott meg, olyan se eleje se vége típusú film. Kapunk egy-egy szeletet néhány ember életéből, ami ugyan nagyon valóságos, de közben meg visszataszító mindenki vagy legalábbis nekem egyik szereplő sem vált kedvessé.

Éjjel játék mellé indítottam el, mert régebben láttam belőle részletet és tudtam, hogy nem fog érdekelni. Végül tényleg nem tetszett, de máshogy, mint amire számítottam. :D
Az utolsó fél órát nem is néztem meg éjjel, mert hamarabb végeztem a játékkal és olyan fura. Ma mikor folytattam a játékot is + ezt a filmet, valahogy az volt bennem, hogy most jobban tetszik.
…
De aztán történt valami és visszaestünk oda, ahol éjjel voltunk. :s

Aki bírja a szerelmi évődést + színházi stílust, annak fog tetszeni, nekem viszont ez túl… érdektelen. Nem véletlen nem vonzódtam sose senkihez. Csak a nyűg van vele, pláne, ha ilyen társa van az embernek, mint ezek az emberek. X,)

A két hapsival, főleg Larryvel néha amúgy még tudtam is valamelyest azonosulni, de ők se voltak az igaziak nekem. Amúgy lássuk be, ők együtt lettek volna jók. :P A dokis-receptfelírós jelenetük tetszett legjobban. Azt hiszem utána laposodott el nekem újra a történet…

Jó film volt, tetszett a forgatókönyv, de a film íve valóban kissé érdekes. Talán az időhasználat teszi, nem tudom pontosan. A színészi játék viszont ott van a szeren, azokat nagyon összerakták. Azért nem semmi, hogy hogyan pusztította egymást ez a négy ember. Bár valahol építették is.

Durva és reális film. Nincs olyan, hogy tökéletes kapcsolat. Ezt a film remekül mutatja, és mindig azok maradnak együtt, akik között a legnagyobb az ellen hang. spoiler Nem az év filmje de jól adta elő a párok problémáit, méghozzá durván.

azért viccből feltűnhetett volna Jean Reno… :P

Sokadik újra; régi, 2013-as szöveg

–

Ha valaki csak annyit mondana nekem, hogy van egy film, ami két férfiról és két nőről szól, akik az idők során nagyjából az összes létező kombinációban összekeverednek egymással, az első gondolatom az lenne, hogy ez biztos valami eltúlzott, harsány, minden életszerűséget nélkülöző vígjáték lehet. Nos, a Közelebb épp erről szól, ám ez a film se nem eltúlzott, se nem harsány. És nem is vígjáték. Inkább egy finom, szép-szomorú dráma, hétköznapi vágyakról, vonzalmakról, kapcsolatokról és a kapcsolatok elromlásáról – csupa olyasmiről, amit mindannyian ismerhetünk a való életből. S a Közelebb legfeljebb annyiban nem életszerű, hogy amit ebben a filmben a szereplők művelnek magukkal és egymással, azt a való életben általában Natalie Portmannél vagy Jude Lawnál valamivel kevésbé vonzó és karizmatikus „szereplők” művelik/szenvedik el.

Na de térjünk vissza a filmhez. A Közelebb kb. 4 év történetét meséli el, s azzal indul, hogy a káprázatos fiatal lány, Alice (Natalie Portman), aki épphogy megérkezett New Yorkból Londonba, egy baleset következtében megismerkedik Dannel (Jude Law), az írói ambíciókkal rendelkező újságíróval. Alice és Dan összejönnek, és (talán) boldogan élnek, egészen addig, amíg a férfi egy munka kapcsán találkozik Annával, a fotóssal (Julia Roberts), akinek a legvonzóbb tulajdonsága az, hogy – Alice-szel ellentétben – nem lány, hanem nő. Dan megpróbál viszonyt kezdeményezni Annával, de eleinte nem jár sikerrel, azt viszont sikerül elérnie, hogy Anna az ő áldásos közreműködésének köszönhetően megismerkedik Larryvel (Clive Owen), akivel aztán tökéletes párt alkot – de csak egy darabig.

A további részletekbe nem megyek bele, már csak azért sem, mert az a rengeteg párcsere, szakítás, újrakezdés, megcsalás, játszmázás, hazudozás, becsapás és önbecsapás, amit a szereplők a továbbiakban művelnek, elmesélve talán túlzásnak tűnhet. A filmet nézve viszont nem tűnik annak, egyrészt mert mindez elég hosszú idő leforgása alatt történik, másrészt meg mert a színészek elég jók és hitelesek ahhoz, hogy elhiggyem nekik: tényleg lehetséges ennyiféleképpen elrontani kapcsolatokat.

Mert a film elsősorban az elrontást és elromlást vizsgálja: azokat a pillanatokat, amikor valaki úgy dönt, hogy jobb lesz hazudni, mint igazat mondani; amikor valaki enged a csábításnak, noha pontosan tudja, hogy a következmények fájdalmasak lesznek; vagy amikor valaki – látszólag ok nélkül – hirtelen felrúg egy kapcsolatot, ami működni látszott. Elsőre talán furcsa lehet, hogy egyik párt sem látjuk soha olyankor, amikor épp minden rendben van közöttük, de úgy gondolom, ez nem baj. Tolsztoj híres mondatát kiforgatva azt mondanám, hogy a boldog kapcsolatok úgyis mind hasonlók egymáshoz, de minden boldogtalan kapcsolat a maga módján az, és a film szereplőinek veszekedéseiből, vádaskodásaiból és könnyes drámáiból egyébként is kiderül épp annyi, hogy el lehessen képzelni, korábban mit szerettek egymásban.

Ahogy azt Larry megjegyzi Alice-nek, amikor még csak néhány hónapja jár együtt Annával: „még abban a szakaszban vagyunk, amikor minden idegesítő szokásomat vonzónak találja”. De a film nem mutatja meg ezt a rózsaszín ködös időszakot, helyette azt látjuk, amikor Alice kezdetben oly bájosnak tűnő ragaszkodása inkább már nyűg Dan számára; amikor Larry durva, macsó természete már nem vonzza, hanem elijeszti Annát; vagy épp azt, amikor Dan szerelmes-féltő aggodalmaskodásnak álcázott érzelmi zsarolása egyik pillanatról a másikra elviselhetetlenné válik Alice számára.

Az érzelmi háló, ami a szereplőket összeköti, rendkívül bonyolult és törékeny, és a rendező (na meg a remek színészek) nagyon finoman, a fölösleges, eltúlzott gesztusokat mellőzve mutatják meg, hogy milyen végtelenül elcseszett dolog tud lenni egy olyan párkapcsolat, ami alapvetően hazugságokra és manipulációra épül – mert itt persze erről van szó, és még a legártatlanabb, legőszintébb szereplő sem teljesen ártatlan és őszinte.

És bár az állandó hazudozás nem teszi túl szimpatikussá a szereplőket, mégis meg lehet őket érteni, és talán még tanulni is lehet valamit tőlük. Például azt, hogy az egyik legszörnyűbb dolog, ami történhet, az az, amikor valaki, aki korábban mindig hazudott, egyszer csak igazat mond – de már senki nem hisz neki.