Országúton (1954) 81% 89★

Fájdalmas, lélekbe maró filmalkotás. Érzékenysége és realista humánuma A fehér sejket juttatta eszembe, ám Fellini esetében mélyebbre ment, cseppet sem idillikus, sőt, kimondottan nehéz emberi sorsokat helyezett a története középpontjába, amik külön-külön természetüknél fogva vannak szenvedésre, bűnre, áldozati szerepre kárhoztatva – és közmegegyezésesen el is érte vele a korai alkotói zenitjét.

Az Országúton legelőször is gyorsan kivilágló emberismeretével és karakterábrázolásával varázsolja el nézőjét. Szereplői közül Gelsomina afféle Forrest Gump-előkép, egy bárgyúságba hajlóan naiv és egyszerű, jólelkű lány, igazából talán csak egy jelkép, akit ösztönösen sajnálva szeretünk, és akire gyerekként tekintünk a felnőttek mocskos, barbár, finomságot mellőző világában. Anthony Quinn Zampanója vele szemben nagyon is összetett figura, egyben kiismerhetetlen is: artista, előadóművész, utazó, szabad, szárnyaló ember, aki mégis kőkemény kívülről és rideg belülről, az aktuális utcai közönsége felé mutatott nagylelkűsége szöges ellentétben áll Gelsomina színjátszásra és őszintétlenségre való képtelenségével. A két színész maga a legvégső megtestesülése a Fellini fejében kavargó ideáknak: Giulietta Masina szerepeltetése mindvégig kulcsfontosságú volt a számára, Quinnhez pedig a vele történő találkozás után ragaszkodott rendíthetetlenül – az alkotói vízió ez esetben nem ismert kompromisszumot, és a végeredmény önmagáért beszél. Masina tekintetében a letisztult, angyali ártatlanság csillan fel minden egyes pillantásakor, ennek minden megható, szerethető, egyúttal minden ingerlő és frusztráló jegyével. Quinn teljesen azonos Zampanóval, soha egy percig sem jut eszünkbe, hogy színészt nézünk, nem pedig magát az erőművész artistát.
A színészi munka harmadik sarokköve Richard Basehart, aki a provokatív bohóc szerepében mintha csak egy megelevenedett Brighellaként lépne a kamera elé – minden mozzanata, lélegzetvétele legalább annyira hiteles és önazonos, mint Masina és Quinn esetében, nem is értem igazán, miért nem vált ő is hasonló kaliberű színészlegendává. Alkalmassága megkérdőjelezhetetlen, illetve Fellini számára ő is megalkuvást nem tűrő döntés volt a bolond szerepére.
A két, eltérő módon, de abszolút és elsősorban kívülálló főszereplő tragikus sorsa megindító állásfoglalás az emberi természet társas mivoltának megerősítésére. Tökéletlenségükben alkotnak ők igazi párost, bukásuk pedig a meggondolatlanság és a társaságtól való elzárkózás következménye. Zampanó minden egyes hibáját belátja utólag, bánja tetteit, de elszámolni nem tud velük. Gelsomina a maga lehetetlen egyszerűségében funkciót keres az életben, de mivel ilyet nem talál, lassan elhal, akár egy napfény és víz nélkül maradt növény. Nem kell sanyarú sorsú magányos és zárkózott vándornak, meg sérültséggel határos naiv teremtménynek lenni, hogy belássuk, ez a történet nem elrendeltetett tragédia, és hogy a problémák megoldásához a legalapvetőbb emberi képességek és ösztönök mindig elégségesek. Fellini, bár elbuktatja hőseit, mégis képes keblére ölelni az emberi lényt, mert minden bizonnyal bízik abban, hogy létezik a belátás – ha nem így lenne, Zampanót sem spoiler hagyná magára a kamera.

Nagyszerű, fontos, időtálló filmklasszikus – egyszer mindenkinek látnia kell!

Nagyon szerettem volna szeretni Fellinit, hiszen az olasz filmek a kedvenceim és rengeteget láttam, főleg az ’50-es, ’60-as évekből. Mégsem lett a kedvencem, sorozatos csalódást okozott, az Amarcord (1973) után, ami igazán tetszett; a 8 és 1/2 (1963) és az Az édes élet (1960) csalódást okoztak és csak A bikaborjak (1953) bírt rá, hogy nézzek még Fellinit. Ezzel, az Országútonnal kapcsolatban, habár összességében tetszett (megható, jó a zenéje, érdekesek a karakterek, szimbolikus, némileg még archaikus is, erősen atmoszferikus), viszont van benne egy-két, számomra feltűnő elem, ami szemet szúrt spoiler Összességében nem rossz film persze, mégis némileg túlértékeltnek tűnik a többi neorealista olasz filmhez képest a kortársai közül.

Ez a film számomra egyszerre volt szórakoztató és szomorú is egyben. Viszont mindenképpen pozitív film élmény.

Minden tiszteletem Fellinié – bár én személy szerint nem vagyok abszolut rajongója, de meg kell hagyni, hogy alkotásai remekművek!
Az Országúton viszont 100%-os nálam minden szempontból!