A megalkuvó (1970) 74% 18★

Amíg a Molynak hála esztelen és követhetetlen mennyiségben faltam a könyveket, Moravia mindig egy tipikus következő napi, de végül szinte sosem felnyitott lehetőség volt a házi könyvtárban – nagyszerűsége kódoltnak tűnt témáiba és filozófiai mélységet sejtető címeibe, és A megalkuvó, igaz csak filmadaptációként, de pontosan arról és úgy szólt, azoknak az elvárásoknak felelt meg, amiket korábban amúgy is szívesen társítottam a szerző nevével. Moravia és az ő könyve mentén Bertolucci itt pontosan azzal kísérletezik, ami a XX. század közepén még rengeteg gondolkodónak fő célkitűzése volt, majd a történelem végének kikiáltásával szép lassan megfeledkeztünk róla: megérteni az elnyomó hatalmat kiszolgáló kisembert – nem a pszichopatát, nem a született gyilkost és hóhért, hanem a megalkuvót.

Esetünkben a megalkuvó, a szinte mindig belső viharokat és bizonytalanságot, hacsak nem egyből öngyűlöletet és neurózist kisugárzó Trintignant látszólag lubickol a szerepében, de szerintem hosszas és küzdelmes út vezethetett Marcello Clerici figurájának megjelenítéséhez. Clerici meglehetősen hétköznapi ember, bár ő magát nem tartja annak, igaz, szeretne azzá válni. Óhajtott középszerűségéhez vezető útján fasiszta funkcionárius mivolta az akadály – hogy ezt a szerepet hogyan aggatta rá a sors, nem tudjuk, halvány utalást látunk arra vonatkozólag, saját múltjában miféle traumák vezethettek el a film időben amúgy is előre-hátra ugráló jelenébe. Nem is annyira az okok és okozatok, mint inkább az ezekre adott reakciók itt az érdekesek: Clerici köpönyegforgató, gyenge ember, akit az élet akadály nélkül dobálhat jobbról balra, tartás hiányában ő nemcsak szállni fog a széllel, de hajlékonyságát legalább saját maga számára áldozati pózba vágódva értelmezi. Nincs ebben aljasság, sem gonoszság, pusztán gyengeség – ám előrevetíti mindez a felelősségvállalás hiányát, a világnézetek csereszavatosságát, a szembenézésre és önvizsgálatra való képtelenséget is. Clerici ugyan aljas és gaztettekben közreműködő elkövető, mégsem tudjuk nem felfedezni benne az átlagembert, és a film szerencséjére ez nem sokkoló és ijesztő elsősorban, inkább elgondolkodtató. Segít az alkotóknak eljutni a kitűzött célhoz, portrét festeni valakiről, akiben nincs kódolt hajlam semmiféle gonoszság vagy bűn elkövetésére, de az elnyomó rendszer tömegpszichózisa mégis megtalálja az utat a lelkéhez – Clerici ha lehet, talán még életszerűbb negatív hős, mint mondjuk Merle Rudolf Hösse, és főleg nem az a tébolyodott érzéketlen állat, mint Spielberg Amon Göth-je, és bizony ezáltal sokkal nagyobb esélyünk van a mindennapokban, jövőnkben, nemzetünk közeli vagy távoli jövőjében hozzá hasonló emberekkel találkozni, mint ezekkel a figurákkal.
A filmet magát illetően: erőteljesen művészi felhangjai, megkevert idősíkjai ugyan elsőre nem teszik könnyen befogadhatóvá, de mint általában az efféle mozik, fokozatosan vonják be saját megteremtett világukba a nézőt. Szintén a cselekmény első felében egészen különleges, torz és aránytalan helyszínekkel találkozhatunk, amiket elsőre valamiféle groteszk díszeteknek gondolhatunk – pedig ezek bizony az olasz fasizmus emlékművei, az embert lekicsinyítő hatalom mementói.
A színészi játék természetesen kifogástalan, Trintignant brillírozik szokása szerint, Stefania Sandrelli nagyszerű az ostobaságában ártatlan Giuliaként, Moschintól leveri az embert a veríték.

Ez sem egy könnyű, de igazán sikerült film, esztétikájában és prezentációjában kifogástalan, témáját tekintve az idő múlásával mintha újra visszatérne a relevanciája. Kora nem, de elvont stílusa azért nehezítheti a befogadását a „máshoz szokott” néző számára.