Biciklitolvajok (1948) 86% 83★

Ebbe kicsit belehaltam…
Most az egyszer sajnáltam, hogy egy fekete-fehér film nem színes. Jó lett volna színesbe látni azt a sok bringát, óóó. Imádtam, amikor a kissrác kikelt magából, hogy mi az, hogy leverték a festéket az apja bringájáról. Én is ilyen olaszosan szoktam hisztizni, ha valaki összekarcolja a lovam a parkolóban. Szóval pacsi a jelenetért. Innentől fogva árgus szemekkel néztem Bruno minden megmozdulását. Amit ez a 9 éves elsőfilmes fiúcska művelt, az valami döbbenet volt. Semmi mesterkéltség, túljátszott jelenet (annyira belelendült, hogy az a két autó, amikor átszaladt az úton, tényleg majdnem elütötte… gondolom a rendezőt fel kellett utána locsolni, hogy magához térjen).
Minden szempontból tökéletes film volt, de nem hiszem, hogy újra tudnám nézni.

Egy újabb nagy film: római munkásnegyed, tömbházak, kútról húzott víz, sorbanállás, munkanélküliség…
A történet egyszerű: Ricci munkanélküli, akkor kaphat munkát, ha van biciklije. Nagy nehézségek árán megszerzi, és az első napon ellopják tőle, ő pedig a tolvaj nyomába ered…
Amitől pedig zseniális, az a rendező érzékenysége a világra, az egyszerű dolgokra, amelyeket megragadva behúz a filmbe, és nem ereszt… nincs nagy látvány, nincs nagy fordulat, hullahegyek, erőszak vagy szex, nincs semmi különös, csak az élet („Ágynemű nélkül is lehet aludni…” nagyon súlyos mondat, még ha nem is tűnik annak), de ahogy apránként felépíti, az valami mesteri… a vége pedig spoiler gyomorszájon vág.

Sokak kedvenc, kiemelt státuszú mozija ez a film – jó okkal. Kivitelezése, jó híre, legendája komplett filmművészeti iskolapéldává teszi, lelkisége és átadni kívánt üzenetei erősek, lüktetnek, de sosem uralkodnak el magán a műalkotáson, mely dokumentarista éleslátásán és művészi szépségén túl valóban feltárja nekünk egy papíron nem is annyira tragikus korszak legegyszerűbb, kisemberi, hétköznapi drámáját.

A Biciklitolvajok kapcsán nekem rendhagyó módon egy elsőre kevésbé témába vágó kortársa, a Don Camillo történetek jutottak eszembe – úgy en bloc, írások, filmek, a köré szőtt rajongói érzelmek. Azokban a sztorikban egy Pó-menti olasz kisváros kommunista polgármestere és papja, Don Camillo csap össze mindenféle konfliktusok mentén, de végül is mindkettőjüket a városért tenni akarás mozgatja, igaz, teljesen másféle platformon mozogva. Olaszországban a kommunizmus soha egy percig sem nyert igazán teret a meghatározó politikában, az 1946-ban kikiáltott köztársaságot hosszú évtizedeken át a kereszténydemokraták vezették, számos európai országhoz hasonlóan inkább a művészeket befolyásolták a szocializmus vonzóbb aspektusai – a neorealizmus, az olasz film máig egyezményes fénykorát jelentő iskola is feltűnő társadalmi megértéssel és szelídséggel fordult az elesett tömegekhez, sorsuk bemutatása által a mindennapi élet legsötétebb árnyoldalait próbálták a nézők elé tárni. Bár Vittorio De Sica, a színészből lett rendező kapcsán nem szokás szocialista eszmékről beszélni, a Biciklitolvajokból egyszerűen ordít a néha már-már hatásvadászatba hajló szociális érzékenység/érzékenyítési szándék, hiszen kiszolgáltatott helyzetbe kerülő főhősét egy erkölcsi bukástörténetbe sodorja: sokkoló ereje éppen abban rejlik, hogy a hányattatások csúcspontján szerencsétlen Antonio Riccit kőkeményen próbára teszi, elindítja a bűn útján – a De Sica által levezetett folyamat szerint tehát a bűnt a szenvedés, azaz elszenvedés alapozza meg, a bűn elkövetőjét áldozati mivolta, kétségbeesése, kiszolgáltatottsága tereli a rossz sorsra. Mindez megtoldva a film elején látható sokkoló jelenetekkel a hegyméretű zálogos raktárral, meg a gazdagok zabálásával az étteremben érthetővé teszi, miért érte a maga idején Olaszországban számos éles kritika a filmet annak eltúlzott sötétsége, a valóságosnál súlyosabb szegénységképe miatt (de azt is, hogyan kerülhetett a film a magyar és a szovjet mozikba már 1950-ben, sőt, még azt is, miért kapott egyes nyugati országokban Chaplin A kölyök című klasszikusára hajazó plakátot a film új kiadása). De Sica reakciója annyiban tisztázza a helyzetet, hogy ő maga sem beszélt soha a szocialista ideológiákról: az ő célja az volt, hogy a szegény emberek között bármikor bekövetkezhető esetet jelenítsen meg, olyan drámát, ami a lehető legátlagosabb közegben is végbe mehet bármikor.
A film legnagyobb meglepetése az eszmei hátterén túl az, hogy a kisfiút játszó Enzo Staiola és az apa szerepében Lamberto Maggiorani utcáról összeszedett laikusként milyen erős kamera előtti jelenlétről tesz tanúbizonyságot – ám nem kisembert játszó kisemberként, hanem valódi színészként, legalábbis Maggiorani mindenképpen. Hogy isteni csoda, vagy rendezői ráérzés, tehetség, hatodik érzék hatására kerültek-e ők a kamera elé, az sosem derül ki, de rettentően zavarba ejtő (a kifejezés jó értelmében) átlagembereket ilyen meghatározó erejű alakításokban látni. Amatőrségüknek azonban megvannak az árnyoldalai is. Mindkettőjüket szereti a kamera, de a kifejezőerejük jól érezhetően korlátozott, Maggiorani erőteljes, monolitszerű alakja sosem kerül igazán intim közelségbe a nézőhöz.
Minden más téren a film stabil minőséget mutat, stílusa letisztult, mindent alárendel az elmesélni kívánt történetnek, és bár eleinte tényleg feltűnőek az össztársadalmi sugallatok (ahogy írtam, kicsit talán túlságosan erősek a kontúrjaik), a bolyongó apa és fiú személyes megrázkódtatásai sokkal meghatározóbbá, érzelmesebbé teszik a mozit, mint eleinte várnánk. A bolyongás közben megismert emberek képe is sokszínű, a tömeggel szemben tehetetlen, de Antonióval megértő rendőr alakja emlékezetes, miként a végponton őt elengedő biciklista úré is, de a tolvaj oldalán Antonióval szemben összefogó tömeg ijesztő indulatai is új árnyalatokat villantanak fel: Antonio nemcsak a szegénységét és veszteségét szenvedi el, hanem a közösségbe rendeződött emberek csordaszellemét, a nélkülözésben egymásnak eső rosszsorsúak rosszindulatát is.
Külön lélekölő az a vonulat, ami apa és fia viszonyára is ráterheli az események láncolatát, megsejteti velünk azt a háttérben meghúzódó, a film cselekményében nem megjelenő, mégis izzó traumát, amit Bruno él át az események során.

Nagyon komoly filmklasszikus, egyszer mindenképpen látni kell! Kora és fekete-fehér kivitelezése ne riasszon el senkit, a rendezés és az operatőri munka egyszerű, de szuggesztív ereje a modern nézőt is képes bent tartani mindössze néhány perc elteltével.

Végig izgultam, zseniális.

Már régóta megszerettem volna nézni a filmet. Valóban jó film. Megrendítő és egyben tragikus, hogy egy biciklilopás mekkora jelentőséggel tud bírni egy család életében. Csak ajánlani tudom.

Jó régen láttam már, de újranézve is ugyanolyan megrendítő, mély és emberi. Nagyon szép a vége is, hogy tulajdonképpen Bruno mossa tisztára az apját. Bár percekkel korábban ott volt a szemében a megvetés és szégyen, később mégis megfogja az apja kezét és együtt ballagnak tovább hazafelé. Az ember elgondolkodik, hogy vajon mi lett a Ricci-családdal? A sors megbüntetni majd Antonio-t vagy jobb életük lesz, ha már ekkora csapás érte őket? Ki tudja.

Mindenesetre érdekesen kezeli De Sica a gyerekeket. Itt már feltűnik némi remény az alagút végén, de a Gyermekek figyelnek bennünket c. filmjében (amit 4 évvel korábban csinált), totális megsemmisülés éri az anya karakterét a film végén. Az tán még fájdalmasabb, mint ez. Érdekes lenne összehasonlítani a két filmet a gyermek nézőpontjából.

Hát, nem is tudom. Ilyen szívtelen lennék?

Az alapötlet tetszik. A történet egyszerű, de nagyon erős és szívszorító. Egy ember kétségbeesett küzdelme ez, ami látszólag csak egy bicikliért folyik – a háttérben viszont sokkal több áll. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen filmnél nem kell kesze-kusza cselekmény és akció, mégis, körülbelül az utolsó fél óráig vontatott, és meg kell mondjam, kissé unalmas. Aztán az események egy kicsit felgyorsulnak, megjelenik a tolvaj karaktere, és a végkifejlet ugyan előre látható, de szomorú. Engem talán nem vágott annyira gyomron, ettől függetlenül remek választásnak tartom ezt a befejezést.

A szereplőkkel nagyrészt nincs gond, Antonio szerethető és végig drukkoltam neki, ami nagyon pozitív (elvégre fontos, hogy együtt érezzünk a főszereplővel), viszont a kissrác… lehet, hogy ez bunkóság, de nem bírtam. Értem, hogy miért van benne, értem mennyire fontos szerepe van ebben az egészben. De nekem olyan semmilyennek érződött, biztos csak én vagyok ilyen sárkány.

Szóval összevetve a sztori nagyon jó, ott van az érzelmesség, viszont lassú és néhol kicsit unalmas, ami eléggé elvesz az élvezetből.

Az arcok, a zene, a rendezés… nos mindent elárultak, sokáig velem maradtak, az biztos. A magyar cím nem tetszik igazán, fordíthatták volna másképp, mint ahogyan az angol címet, de mindenesetre ez a film értékéből nem vesz el. Néhol felemelő, ám összességében letaglózó, szomorú-szép történet sokak harcáról.

Jó film!