Hacser Józsa magyar

Gyermekkorom legfontosabb szinkronhangja és ezáltal alakja volt Ő, (Kézdy György mellett).
Mindig sokkal jobban kedveltem a kidomborított, gonoszként – valójában átlagos mai ember – ábrázolt karaktereket, amelyeket Ő szinkronizált – Pl. Popócici vagy Banyamancs :), ezzel együtt Hacser Józsa boszorkányait, gonoszait, romlott, züllött nőit, vicces és komikus szereplők magyar hangját. Konkrétan, mindent, amihez köze volt.

És remélem, nem venné zokon, ha megosztom egy közös történetünket. Tiszteletből és szeretetből teszem ♥

Sokszor „futottam” össze vele Siófokon. Akkor már kevésbé volt foglalkoztatott, de egyénisége és jelenléte nekem még akkor is tündökölt.
Első alkalommal belefeledkezve a munkámba csak a hangjára lettem figyelmes, ahogy köszönt, miután hozzám lépett. Ebből az apró nőből úgy tört fel ez az orgánum, hogy még most is feláll a szőr a hátamon, a jó értelemben. Bizsgergető és borzongató volt az egész összkép: rendkívül magabiztos, határozott ember, megszólal egy ILYEN hangon… és történetesen hozzám ! szól!
Én azt hittem, lányos zavaromban, hogy ott bepisilek – nem tudom, hogy zavarom vagy megilletődésem volt nagyobb. Mindenesetre beszélgettünk az előttünk álló feladatról és én elkövettem életem egyik legnagyobb hibáját: az egyik nyomtatványon elírtam a nevét. …
Hacser József díszelgett az aláírásnál nyomtatott betűkkel. Nyilván én mindaddig nem vettem észre az ordas hibát, amíg szúrós tekintettel rám nem nézett és azon a bizonyos baritonon meg nem szólalt:
– Maga tényleg elkeresztelt engem Józsefnek?!
Szerintem a „szénné égés”, meg a „lefőtt a tej” frázisok közel sem tudják körülírni, akár érzékeltetni a helyzet komikumát és egyben azt az óriási blamát, de azt sem, ahogy abban a pillanatban éreztem magam.
Nagyon dühös volt, mérgesen megvárta, míg ekészítem a helyes példányt, aláírta, megköszönte, elköszönt, majd magamra hagyott ott. Én meg úgy éreztem magam mint akin az úthenger átgázolt.
Ezt követően Hacser Józsa csak hozzám járt az ügyeit intézni és egy alkalommal volt szerencsém vele a Platánsoron is összefutni. Csendes volt, csak néhány szót beszéltünk, de én azt most is könnyek között emlegetem fel, amikor ő, engem a helyes nevemen szólított: Szerbusz Szilvikém!

Nagyon szerettem, és nagyon sajnálom, hogy magányosan halt meg – szerintem óriási tehetség és méltatlanul elhanyagolt zseni volt. Én sosem felejtem el. ♥