Kekkai Sensen (Kekkai Sensen - anime 1.) (2015–2015) 84% 30★

Vannak olyan sorozatok, amiket azonnal kedvencnek jelölök, és vannak, amik éppen rosszkor vagy éppen túl korán találtak meg. Viszont onnan tudom, hogy egy sorozat tényleg kedvenc vagy sem, hogy újra fogom-e nézni vagy nem. És igen, második nézésre hatalmas kedvencet avattam. Ez egy nagyon szórakoztató, izgalmas és elborult sorozat tele szerethető karakterekkel. Leonardo pedig egy nagyon kedvelhető és megérthető főszereplő. Ő a legnormálisabb ebből a bagázsból, ugyanakkor egy nagyon hűséges és segítőkész srác, aki mégis hatalmas erőkhöz jutott hozzá, aminek a használatához igenis képes felnőni. És egyszerűen imádom Klaust, a maga monológjaival együtt. Itt egy hatalmas erejű férfi, aki hiába néz ki kissé vademberesen, mégis ő az, aki nyugodtan teázgat az irodában, aki mindig a nyílt megközelítést választja, és nem hiszem el, hogy pont róla mondom ezt, de istenem… volt egy rész, ahol egyszerűen cukinak nézett ki. Igen, az a fickó, aki vasrudakat állít meg fél kézzel, és egy este alatt levert vagy ötvent fickót ökölharcban. Steven nagyon jól kiegészíti őt, amit Klaus a maga becsületessége miatt nem tehet meg, azt Steven intézi helyette, ráadásul az ő képessége különbözik a többiekétől. De a többieket is nagyon bírtam, K.K.-t, Chaint, Lucky Adamst, Zed-et, és Zapp-et, aki állandóan pörög, és mindenki idegeire megy – főleg Leo idegeire –, de ha baj van, akkor igenis aggódik érte. Black-et és White-ot is kedveltem, csak sajnos a leányzó japán hangja nem más, mint Kugimiya Rie, akit egyedül a Gintama Kagura-jaként tudok kedvelni, egyébként nagyon irritál szegény hangja, bár főleg tsundere karaktereket szólaltat meg… De ha már seiyuu-k, Femt hangját nem más kölcsönzi, mint kedvenc seiyuum, Akira Ishida. A kis gonosz trió Femttel, Aligula-val és a „Kétségbeesés Királyával” nagyon hangulatosra sikerült, nem tudtam nem kedvelni őket, érdekelne az ő sztorijuk is.
A világ felépítését is imádom, tényleg, egyáltalán nem lett „japános”, New Yorkban vagyunk, és teljesen kihasználták, hogy a világ a feje tetejére fordult, vannak táblák, amik kijelzik, illetve a rádióban és a metrónál is kijelzik, hogy melyik helyszínen éppen mennyi a túlélési esélyed, mindig történik valami furcsa, bizarr vagy éppen hátborzogató esemény, ennek ellenére az emberek élik a saját kis életüket.
A grafika néhol eléggé gyengus, a végén volt egy rész, ahol Leo durván fél percig szónokol, miközben ugyanaz az állókép van, de azért legtöbbször hozta a színvonalat, Leo szemei pedig nagyon részletesek és gyönyörűek. Illetve a sorozat zenéi, mind OP és ED, mind pedig aláfestő zenék tekintetében nagyon jó.
Ha jól tudom, a manga már befejeződött, szóval sajnos neverending-re nincs esély, de nagyon reménykedem egy harmadik évadban.

Azt hiszem, mindent elmond, ha csak annyit mondok, hogy ebből megnéznék egy never ending animét is. Simán bírnék még belőle ötszáz epizodikus jellegű részt – szerencsére egy évadom még van hátra, de nem hiszem, hogy annyival be fogok telni.
A Kekkai Sensen bedob minket egy nagyon kaotikus világba: csak azt tudjuk, hogy valamilyen katasztrófa, amit a „Nagy Összeomlásnak” neveznek, azt eredményezte, hogy New York és a Másvilágnak nevezett, szellemeknek és természetfeletti lényeknek otthont adó világ között átjáró nyílt. Ezt ugyan egy csapat különleges képességgel bíró személy, az igézők (technikailag varázslók) megállították, de a szakadás már létrejött, New Yorkból pedig egy furcsa, hibrid világ lett, ahol a természetfeletti lények éppolyan természetesek, mint az emberek. És ide érkezik a történet elején Leo, a főhősünk, aki egy balesetnek köszönhetően szert tett az istenek mindent látó szemére – miután pedig felkarolja egy kissé szerencsétlen rendfenntartó bagázs, a Libro, nyakig belekeveredik mindenféle őrületbe, ami aktuális ebben a kevert világban zajlik.
Az első, amiért beleszerettem ebbe az animébe, az a világa. Teljesen kaotikus: tele van mágikus lényekkel, varázslattal, abszurd ötletekkel, tényleg azt sem tudni, hol a fent és hol a lent, de a karakterekkel együtt fedezzük fel, veszünk részt a rejtélyek megoldásában, értjük meg a mágia működését. Igazából erre vonatkozik az is, hogy akár egy neverending animére is készen állnék a Kekkai Sensenből: ahogy a Star Treket, vagy egy krimisorozatot sem igazán lehet lezárni, úgy itt is, látom rá az esélyt, hogy akár a végtelenségig mélyítsük és bővítsük a világot, miközben a főszereplőgárdánkat megtartjuk. Egy plusz pont azért is, hogy nem „japánosították” az egészet. Ez a sorozat New Yorkban játszódik, és ez érződik rajta. Nincsenek random evőpálcikák, röhejesen sok japán karakter, japános gesztusok és köszönések, minden teljesen amerikai. Van egyfajta retró, burleszkes humora egyes helyzetekben, ami csak rátesz egy lapáttal a dologra, és nagyon megadja az alaphangot. Szintén segít az is, hogy nagyon minőségi az angol szinkron, én tulajdonképpen végig inkább azzal néztem: különösen Femtet éreztem kiugróan jónak, de Leo, Zapp vagy Steven is remekül lettek kiválasztva.
És a szereplők. Igazából kedvencet is csak nagy nehezen tudok választani. Leo egy zseniális főhős, rendkívül könnyű vele azonosulni (néha konkrétan ugyanazt mondta egyes szituációkban, amiket én is megjegyeztem a képernyő előtt ülve). Igazi tizenkilenc-húsz éves fiú, tipikus tizenkilenc-húsz éves problémákkal, aki viszont mellette a világ egyik legnagyobb hatalmú látója lett, és próbál valamit kezdeni a képességével, jóra használni. A szemei gyönyörűen lettek meganimálva. Zapp mellette az a zakkant, túlpörgött haver, akivel egymás agyára mennek, egészen addig amíg nem kerülnek éles helyzetbe, mert akkor nagyon hamar kiderül, hogy amúgy nagyon is fontosnak érzik a barátságukat, és kitartanak mellette. A főnökünk Klaus… hát, ő még mindig félelmetes mértékig Cristopher Pike-ra emlékeztetett a Star Trekből a megingathatatlan moralitásaival, a barátságról és reményről mondott monológjaival, meg persze azzal, hogy egyáltalán nem fél saját maga berobbanni a harcok közepére, ha a csapata bajban van. A személyes kedvencem pedig Steven volt, bár belőle még nem kaptunk sokat: viszont úgy érzem, idővel ő lesz a csapat manipulátora, az az ember, aki kicsit átvándorol az erkölcsi szürke zónába, ahová Klaus nem mehet. És még érdemel egy külön említést Black, aki ugyan nem a főhősgárdába tartozik, de elég meghatározó szereplő volt ebben az évadban: és szintén nagyon a szívemhez nőtt. spoiler Azonban a többiek is, tényleg mind egyedi és szeretnivaló jellemek, és remélem, mindegyiküket megismerem még jobban.
Emellett az animében elég jól működik a szimbolika, a beszélőnevek, a kulturális (és esetenként popkulturális) utalások. Némelyiket már sikerült megfejtenem, például a Macbeth tesók neveit, de van, amin azóta is agyalok (pl. hogy miért kötődik Black ennyire a Varázsfuvola darabhoz). Második évadra fel: engem lenyűgözött ez a sorozat.

Egyszerűen megimádtam! Meg van benne a humor főleg amellett hogy milyen akciódús. Továbbá Leonardo szemei nálam főnyeremények *-*

Nagyon jó volt *-* Akciódús és vicces történet, szerethető szereplők és zseniális op és ed :)

Hű. Őszintén be kell vallanom, az első rész alapján nem számítottam ilyen befejezésre. De ez nem is befejezés volt, hiszen lesz 2. évad, amit mindenképpen megnézek. :)

Akinek bejön az anime stílusa annál nyert ügye van. Meg akinek a sok esztelenség.
Akinek nem azt lehet, hogy egyenesen taszítja majd az egész.
Az opening ending páros olyan jóra sikerült, hogy számomra már-már klasszikus. Nagyon megadja az alaphangulatot hozzá.
Az ending főleg, hisz megannyi animét koreografáltak ugyanazokra a jelenetekre mint ott.
Ahogy hallom az eredeti mangát kiegészítették eseményekkel, szereplőkkel, és jót tett neki. Kíváncsi vagyok, elő kellene venni az alapanyagot.

3 féle ember létezik:
1. Aki még életében nem hallott erről.
2. Aki szívből utálja.
3. Aki imádja.
Ahogy az a csillagozásból is látható, én a 3. csoportba tartozom, ugyanis engem anno lenyűgözött ez a kis 'őrültség'. Vegyünk a Cowboy Bebop helyenként melankólikus, minőségi jazz-zel megfűzerezett hangulatát vegyük el belőle a sci-fi környezetet és helyettesítük mágiával, szörnyekkel, ugyanakkor tartsuk meg a mai modern világot és adjunk hozzá rengeteg beteg humort. Érdekesen hangzik, nem igaz? Folytonosságot azonban ne nagyon keressünk a részek között, ugyanis egy többnyire epizodikus, különálló részekből álló szériáról van szó, melynek átívelő szála, nagyon apró részletekben bukkan csak föl. Sokszor zakkant párbeszédek követik egymást, amibe belefájdul az ember feje, majd mikor már nem számítanál rá, meghökkentően komoly gondolatokat is vegyítenek bele, ami érdekes hullámzást és változatosságot ad neki. Ezek mellett a karakterek is szerethetők a maguk bugyuta kis módján és a most belekezdő nézőknek megvan az a szerencséje, hogy nem kell hónapokat várni a sajnos igencsak gyengére sikeredett befejezésre. (Igen, annyit csúszott anno, szóval ezért is a csillag levonás.) Mindenképp egy bizonyos elvontság és megfelelő hangulat szükségeltetik az élvezetéhez, de ha ráérzel, biztosan nem bánod meg, hogy adtál neki egy esélyt.

Nem is reméltem, hogy ilyen jó lesz. A karaktereket nem lehet nem imádni, a főszereplő nem egy mindenkitmegmentek és nem is egy eléremazálmaimat, a humora nekem bejön, mindemellé egy (zeneileg) zseniális op és ed… Mi kell még? Mondjuk az elején egy kicsit Bungou stray dogs feelingje volt (kicsit szuperképes emberek, összegyűlnek valami legendának hitt szervezetbe, a főszereplő is belép, de ki gondolta volna, valójában minden résztvevő egy komplett idióta, akik együtt egy hangos és vicces társaságot alkotnak, és folyton egymást gyilkolják…), és én őszintén nem értem ezt a vérfegyver mániát (mármint ez így hogy jött? Ez nagyjából a negyedik anime, ahol a vérükből alakítanak fegyvereket, és mindenki valami más alakút… Nem tudom, kinek jutott eszébe, de elég népszerű „világelmélet” lett). Viszont a vége szép volt, meg is könnyeztem, és nagyon tetszik, amit kihoztak ebből az egész alapból.
Kimondottan örülök, hogy megnéztem, egy élmény volt (remélem, a „másik évad” is hasonlóan jó lesz).

Igazából legjobban nekem a zenéje tetszett. Ez a vér, halál, atomvillanás, no meg a sebaj jövök, kaszabolok és ordítok halálosan untatnak. Viszont, ha kihajítjuk ezeket, elég érdekes a sztori. Jó lenne többet tudni az Istenek Szeméről is.

Nagyon sok jót hallottam erről az animéről és be is váltotta a hozzá fűzött reményeket. Igaz az elején elég lassan indul be a cselekmény, de a végére egy nagyon ütős sztorit kapunk, még ha a szálak néha eléggé össze is vannak kuszálódva. A szereplők közül Zapp és Leo fogott meg a legjobban, imádtam a közös jeleneteiket és párbeszédeiket. Plusz nekem az a kis romantikus szál annyira nem jött be, White fel tudott idegesíteni rendesen, viszont Blackről még jó lett volna több mindent is megtudni.
De így az első évad fináléját nézve, nagyon kíváncsi lettem a második évadra. :)