Koe no Katachi (2016) 88% 137★

Ezt az animét még emésztenem kell. De aztán írok róla… de még nem megy…

Nagyon szép, mély és drámai, elég komplex animéről van szó, aminek már az első öt percében bőgtem, és a könnyeim a film végére sem fogytak vagy apadtak el. Komoly témákat boncolgat, mint a bántalmazás, a fogyatékkal élők vagy a barátság. Mégis, kicsit keserű szájízem maradt utána és nem vagyok biztos abban, hogy újra megnézném, bár az biztos, hogy emlékezetes marad.

Az iskolai zaklatás itthon is komoly probléma, Ázsiában viszont hatványozottan az. Folyamatosan vannak kísérletek a téma feldolgozására, legyen szó nyomtatott termékekről, filmekről és animációkról vagy zenékről. A „szimpla” bántalmazó jelenséget ez a történet úgy fűszerezi meg, hogy az áldozat a siketnémaságával vonja magára a bántalmazók figyelmét.

A történet főszereplője nem is annyira Nishimiya Shouko, hanem inkább Ishida, aki a saját bőrén tapasztalja meg mindazt, amit addig ő tett másokkal, és ez megváltoztatja az életét. Nagyon szép párhuzam vonható a két szereplő között, de talán a párbeszédek vagy nem is tudom, mi miatt, néha döcögősnek tűnt a cselekmény és csak úgy lógott a levegőben.

Mindenesetre ez egy minőségi alkotás, abszolút megtekintésre ajánlott.

Borzalmasan erős film, amit őszintén, kötelezővé tennék tinik számára. Tökéletesen bemutatja a bullyingot, azt, hogy egy fogyatékkal élőnek mennyit kell küzdenie az elfogadásért, és azt is, hogy sok esetben a bully maga is problémákkal küzd, maga sem találja a helyét, és ugyanúgy gyerek, majd kamasz, mint az áldozatok. Sokoldalú, mély, elgondolkodtató, és nagyon szép film, ami megint csak: az üzenete mellett egy életérzés is, mert szerintem mindenki kicsit megtalálhatja benne a saját kamaszkorát.
A történet szerint Ishida Shouya az osztályának nagy bajkeverője, a bullying fő arca, aki a saját barátai felett is határozottan uralkodik. Amikor az osztályába érkezik egy siket kislány, Nishimiya, nagyon hamar a támadásainak középpontjába kerül – kitépik a füléből a hallókészülékét, a vízbe dobják a kommunikációra használt füzetét, kigúnyolja, és egy esetben meg is üti a lányt. Mikor azonban a tanároknak elege lesz a dologból, a baráti társaságának tagjai közül senki nem védi meg Ishidát, ő maga kerül a zaklatás célpontjába: aminek köszönhetően gimnáziumra zárkózott, az emberek szemébe nézni sem képes, öngyilkos gondolatokkal küzdő fiúvá válik, akinek már az az egyetlen célja, hogy helyrehozza a hibáját, és bármilyen módon, de jóvá tegye az általános iskolai bűneit Nishimiyával szemben. Aztán persze a küzdelmei közepette talál még barátokat, a szintén zaklatások célpontjába kerülő, túlsúlyos Nagatsukát, Nishimiya húgát, a fiús, iskolakerülő Yuzurut, sőt, még az általános iskolai barátok közül is van, aki sok gonoszkodáson át végül visszatalál hozzá és megnyílik neki.
Tényleg minden van ebben a filmben. Azon túl, hogy bullying bemutatása nyers és hiteles (fizikai és lelki szinten is végigvezetik, ahogy leépíti az embert – szégyellem magam, de az első szakasz után, mikor Ishida először kapta meg, hogy ő lett a kirekesztett, még egy szinten örültem is neki, hogy visszacsapott a karma, és megismerte, hogy mit csinált másokkal… utána persze már őt is sajnáltam, mert ahová süllyedt, azt senki nem érdemli, de eleinte igenis úgy éreztem, hpgy jó, hogy megtapasztalja ezt), vannak itt családi tragédiák (például nagyszülők elvesztése), testvéri konfliktusok (Yuzuru és az iskolakerülése, ahogy próbálja védeni a testvérét), különböző hozzáállások a bullyinghoz (borzalmasan sajnáltam, hogy Mashibát nem ismertük meg mélyebben – mert ő lett volna igazából az igazságharcos karakter, de van itt aki álszent, aki cinikus de önreflektív, van, aki megtörik, van aki mosolyt erőltet az arcára… tényleg minden létező védekezési mechanizmussal találkozunk), öngyilkos gondolatok (mind Nishimiya, mind Ishida nagyon megküzd azzal, hogy van-e értelme az életüknek, vagy csak terhet jelentenek a családjukra és a baráti társaságukra), szorongás (az x-ek az arcokon nagyon kifejezőek), és persze első szerelem is (spoiler). Egyszerűen az egész kamaszkor, boldog és szomorú elemekkel, olyan nyers és mégis szép hitelességgel kerül bemutatásra, ami szerintem élőszereplős filmben is ritka.
Ahogy mondom: én kamaszoknak kötelezővé tenném, de felnőttek is sokat tanulhatnak belőle. Az egyik legjobb animefilm, amit valaha láttam.

Nem egy könnyed téma, érzékenyebbeknek zsepi is javallott. Nekem nagyon tetszett, hogy nem erőltették rá a történetre a szerelmi szálat, mégis nagyon szép volt kettejük kapcsolata. Lassú, fájdalmas, mégis gyönyörű történet. Nem nagyon akarom túl elemezni, egyszerűen kötelező darab:)

Egy nap alatt végeztem két elég nagy félelmemmel. A Kimi no na wa-val, és vele. Mindkettőtől féltem a túlzott érzelmek miatt, de mind a két alkalommal, hihetetlenül jól jöttem ki belőlük. Ugyan a filmek által, órákat sírtam végig, ezen az anime filmet, ténylegesen egész végig bőgtem..Annyi pihenést nem hagyott a lelkemnek, hogy a könnyek megszáradjanak az arcomon.
Egy csodálatos műalkotás ez az anime is. Egyszerűen nem lehet mást mondani rá. Egy olyan dolgot, vagyis inkább jelenséget dolgoz fel, amiről sajnos sok ember nem hiszi, hogy a mindennapi életben is hihetetlenül gyakori eset, és lehet igazából csak az az ember tudja átérezni, aki saját maga is átélte ezeket, vagy esetleg rosszabbakat is. Nem lehet parancsolgatni az emberek érzelmeinek…
Maga a film grafikája is csodálatos volt, teljesen magával ragadó, és elmondhatatlan mértékig varázsolta el az embert.
Zene világában kicsit másabb a megszokottnál, és pont ez tetszett meg benne! Nem olyan lágy, mint maga a történet, hanem egy teljesen más világba tartozó, ahol talán nincs ennyi érzelem.
Volt először benne egy-két olyan dolog amit nem voltam képes megérteni, vagy egyszerűen felfogni spoiler de egy kis idő után, meg ahogyan haladt előre a történet, olyan szinten egyértelmű volt, hogy ki és mikor hogyan érez/érzett, hogy utána ténylegesen elszégyelltem magam, hogy egy ilyen egyszerű dolgot nem tudtam megérteni… Viszont, sajnos ez a való életben nem így működik, hogy remélhetőleg a másiknak később majd beugrik, és imádtam, hogy az anime ezt is szemléltette. Azt, hogy nem egy teljesen más világba visz minket, hanem lényegében egy kegyetlenebbe, egy túlzottan őszintébe. Őszintén megmondva, fájt nézni, hihetetlenül fájt.
Nagyon megható darab, sok-sok társadalmi problémával, kegyetlenséggel, és igazságtalansággal. Én szívem szerint nagyon ajánlom,ugyanis nagyon együtt tudtam érezni szinte mindenkivel, mert valamennyire úgy éreztem, hogy ez a film, az én életemet mutatja be, tele az összes lejtővel….de figyelembe kell vennem szerintem, hogy mások lehet érzékenyebbek azokra a témákra mint, a bántalmazás, az öngyilkossági kísérletek, a halál, valamint a társadalomnak a felfoghatatlan kegyetlensége. Szerintem gondolkozzon el picit mindenki mielőtt belevág ebbe a filmbe, hogy képes lenne a végig nézni.

A karma egy r**anc, ahogy mondani szokás, és Shouya ezt a saját bőrén tapasztalta meg, amikor az iskolában bántalmazóból egyszer csak kirekesztetté válik, akinek nincsenek barátai. Hihetetlen, hogy az elején még pofán vágtam volna a kis taknyost, a végén meg már nem bírtam betelni vele.
Nishimiya tündéri karakter, rá nem lehet rosszat mondani (minden elismerésem a seiyuunak, nekem teljesen hihetően átadta, hogyan próbálkozik a beszéddel egy süket ember).

Ez itt, fiúk és lányok, több mint 2 óra tömör gyönyör, imádtam, de tényleg, viszont a végével nem vagyok kibékülve. Nem értem, miért pont ott és akkor lett vége, mert hát a mangában ezután még van néhány fejezet. Így tulajdonképpen a szerelmi szál is beteljesületlen marad, ami itt elég idegesítő, mert spoiler
Ettől függetlenül nekem 10/10 + megy a kedvencek közé. <3

Bővebben: http://coffee-and-manga.blogspot.hu/2017/09/koe-no-kata…

A manga kiegészítőkötetét még tavaly vagy két éve olvastam és az a pár oldal is olyan szívszorító volt, hogy el sem tudom képzelni könnycseppek nélkül ennek a két órás műnek a végignézését, így előre bekészítettem magamnak egy doboz zsebkendőt.
Végig olyan bőghetnékem volt, hogy az hihetetlen. A hetedik perctől próbáltam minél mélyebb levegőket venni, hogy ne törjenek ki belőlem az érzelmek (ezért nem előnyös éjszaka nézni ilyen megható dolgokat).
A saját bőrömön tapasztaltam, hogy indok sem kell ahhoz, hogy mások piszkáljanak. El sem tudom képzelni milyen lehet egy hasonló helyzetben lévő egyednek. Annak ellenére, hogy amúgy baromira nem csípem az embereket néha, azért szeretnék segíteni azoknak, akik rászorulnak. Olyan jól eshet nekik egy kis kedvesség a mindennapok során… :')
Ami még a bántalmazós dolognál is jobban bántott, az a „barátok” kétszínűsége. Olyan kellemetlen érzés fogott el a mártír jeleneteknél. Összeszorult a torkom.
Gyönyörű film, mély mondandóval, a szereplők között az ember kedvére válogathat, hogy kit kedvel meg és kit nem, viszont három dolog egyenesen irritált: a rajzstílus, a vége és a hosszúság. Ezeknek az „apróságoknak” nem tudok megbocsájtani, úgyhogy abszolút nem nevezném hibátlannak az animét. Ha valaki egyediségre és mélységre vágyik, annak nagyon tudom ajánlani. :)

Sorsok, ha összekapcsolódnak, egy életre hatással vannak egymásra…
Rengeteg fajsúlyos témát dob fel az animáció, és ebből talán a fogyatékkal élés a legkisebb, holott azt sugallja az egész, e körül forog a rajzfilm, pedig nem… Az önbecsülés hiánya, az, ami mozgatja ezt a történetet, de előkelő helyen van a serdülőkori útkeresés, a tartozni valahová és a bűntudat is. A 'más' mindig nehéz. Türelem, nyitottság és tolerancia kell hozzá. A közeledni/megismerni akarás az, ami előre visz, minden más csak újabb sebeket ejt…

Kerestem magamnak valami filmet péntek estére, aztán beugrott ennek az animének a címe, szóval újranéztem.
Úgy emlékeztem, hogy igazi katarzist okozott az első nézés alkalmával, most azonban ez az érzés elmaradt. Tetszett, de kicsit zavart, hogy olykor ide-oda ugrált a jelenetek és az események között.
Ugyanakkor nagyon szépen bemutatja, hogy milyen kegyetlenek tudnak lenni az emberek (főleg a gyerekek…), ha valaki más. És hogy igazából a bántások mindkét félnek örökre fájnak, még akkor is, ha nem ismerik be maguknak.
Ishida és Nishimiya kapcsolata szépen alakult a végére, tulajdonképpen egymást mentették meg, és adtak feloldozást ezzel a többieknek is.
Különleges mondanivalójú film, gyönyörű grafikával.

Rendszeresen meg kellett állnom a nézés közben, mert nagyon sok érzelem volt benne, és emiatt több, mint három órámba telt végignézni a kétórás animét. A bullying van a fő témának kinézve, ami szerintem az egyik legérzékletesebb és érzékenyebb téma, és valamiért mindig is közel állt hozzám. Elképesztő, hogy a gyerekekben mennyi gonoszság tud néha lenni, akár a főszereplőre gondolok, aki megalázott egy lányt, egy olyan dologra hivatkozva, amiről nem tehet, és soha nem is tehet, akár az őt zaklatókra. Ezt soha senki nem érdemli meg, mert nagyon sok dolgot előidézhetnek. A főszereplőt például pont pozitív irányba terelik az őt ért megaláztatások, de akit depresszióba küldik, azokkal ki foglalkozik azok után? Vajon a zaklatók fognak?
Mindenki volt már bullying áldozata, és szerintem mindenki járta már meg mind a két oldalt, ez sajnos elkerülhetetlen, de van a relative normális szint, ami kimerül gúnyolódásokban, és van az, ahol kiközösítések, súlyos megaláztatások, esetekben akár fizikai bántalmazások is tűnhetnek fel.
Ez az anime szerint azonban soha, senkinek nem késő a változás.
Shouya számára Shoko a történet elején „Shoko, a süket". Idő kell neki is ahhoz, hogy belássa, hogy ő bizony „Shoko, aki a süketség hátrányával született, de ennél jóval több". Amikor a bullying ilyen fiataloknál tűnik fel, szinte soha nem mondhatjuk, hogy gonosz az a gyerek. Idősebb korban, amikor már átlátja a dolgokat, akkor már igen, de egy tizenegy éves gyereknél ritkán.
Vannak elrugaszkodott dolgok az animében. Mármint, értem én, hogy szemléltetni kell ezt is, de könyörgöm, tanári kar, ha a lány süket, NEM olvastatjuk hangosan, és NEM énekeltetjük énekórán!
El sem hiszem amúgy, hogy képes vagyok 1445 betűt írni a film első negyed órájáról…
A teljes film megőrzi ezt a minőséget. Hosszú ideje az egyik legszebb dolog, amit láttam. A karakterek szerethetőek. Van itt rém nyomulós, de rosszindulatot hírből sem ismerő legjobb barát, aggódó, kissé fiús hugica, meglehetősen vad és gyerekes, de megnyílásra – nagy keretek között – hajlandó lány is. A két főszereplő egyértelműen a csúcs a movie-ban. Ishida az egész film alatt törtet előre. Nem hajlandó engedni a múltat, nem hajlandó megbocsátani magának. Mikor újra találkozik a lánnyal, akivel régen annyira kegyetlen volt, megszólalni sem tud, és retteg.
Shoko pedig hasonlóan gyűlöli magát, annak ellenére, hogy ő lényegében tényleg a körülmények áldozata. Ő igazság szerint nem fejlődik sokat a filmben, de az ő karaktere akkor is önmagában remek, és szerintem nála semmi szükség nem is lett volna erre.
A végén tényleg aggódtam a főszereplőkért, spoiler
Összességében ennek is teljesen random álltam neki, de ilyen anime élménnyel rég találkoztam. Őszintén, hajnali két óra van, de én nézgem volna még.