K (K-Project 1.) (2012–2012) 79% 26★

Nagyon érdekesnek gondoltam ezt az animét anno, hiszen emlékszem, hogy a megjelenése előtt konkrétan szinte semmit nem lehetett tudni róla, és a címe sem éppen sokat sejtető. A plakát alapján kicsit tartottam attól is, nehogy fiúháremes dolog legyen, de ebben az animében igazából szemtől szembe nem játszik a romantika. Egy idő után elült az érdeklődésem, mert nem olvastam róla túl pozitív kritikákat, de most elővettem végre a sorozatot. Az érzéseim pedig igen felemásak.

Kezdjük rögtön azzal, hogy a grafika, leginkább a szereplők ábrázolása, retinaégetően gyönyörű, ugyanakkor eltartott pár epizódig, amíg megszoktam ezt a nagyon éles színhasználatot. Rengeteg bishounen vonul fel a történet során, és nem titkoltan a női nézőknek óhajtanak kedvezni, mivel a hímnemű szereplők közötti kapcsolatokat nagyon egyszerűen tovább lehet gondolni. (Nem hiába született a témában rengeteg jó fanart.) Azért a fiúknak sem kell elkedvtelenedniük, mindhárom jelentős csapat középpontjában áll egy hölgy szereplő is, hiszen a történelem során megtanulhattuk, hogy a nagy férfiak mögött ott van a nő is. Így tehát kapunk egy meztelenkedő cicalányt, egy hatalmas mellekkel megáldott amazont és egy halkszavú lolit is.

Maga az alapötlet nem rossz, sőt, kifejezetten jó, ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy az első rész után kész káosz az egész, normális magyarázatokat pedig a harmadik epizód környékén kezdenek osztogatni, de akkor is szűkmarkúan. Mivel sok szereplő van, rengeteg a mellékszál is, néha indokolatlanul elkalandozunk más vizekre, aminek az lett a következménye, hogy tizenhárom rész kevésnek bizonyult a cselekmény normális kifejtésére. Az első lényegi problémám, hogy az utolsó pár epizódhoz viszonyítva az előzmények unalmasnak tűnnek, szóval nagyon lassan indulnak be az események. A másik pedig az, hogy rengeteg dolgot pedzgetnek ugyan, de több elvarratlan szál maradt, mint amennyit felgombolyítottak, ezért hiába a szerintem nagyon szép lezárás, az egészből hiányzik valami.

Bár a központi figura a nagyon rejtélyes, megnyerő külsejű gondtalan és kicsit idióta Isana Yashiro (elképesztően jól passzolt hozzá Namikawa Daisuke Hetaliában is megismert hangja, pedig ki nem állhatom), komoly szerepet kap az általam igen kedvelt Vörös Király, Souh Mikoto és a kevésbé szimpatikus Kék Király, Munakata Reisi is, illetve a két nagyobb csapat, a Homra és a Scepter 4 is rendesen kiveszi a részét az akcióból. Mindenképpen megemlítendő Shiro kétszemélyes csapata is. A fekete-fehér párosok mindig a szívem csücskei voltak.

Annak ellenére, hogy Isana Yashiro az anime első percétől nagy kulimászban van, a történet háromnegyede elég komolytalan, majd éles drámai pillanatokkal fokozzák az élvezetet. A végső csata ugyan komoly, én nem egyszer vigyorogtam el magam, míg az utolsó percekben kibőgtem a szemeim.

Ami a hangokat illeti, az opening egy pörgősebb, elég szokványos darab, míg az ending egy lágyabb ballada, ami során az érdeklődők gyönyörködhetnek a dekoratív Nekóban. Ami pedig még dob egy kicsit a pontok mennyiségén, hogy eszméletlen erős és jó szinkrongárdát hoztak össze, gyakorlatilag minden nagy nevet bedobáltak a produkcióba.

Mindent összevetve tetszett és érdekes volt, de önmagában kevés, a folytatáshoz meg nem kifejezetten hozta meg a kedvem. Talán majd egyszer.

Nem bírtam aludni rá egyet. Túlságosan pörgött rajta az agyam, tehát lehet, hogy kicsit összeszedetlen írás lesz, de legfeljebb majd finomítgatom.
Egy barátnőm már majdnem három hónapja nyaggat, hogy „nézzünk már K-projectet”, és annak ellenére, hogy ódákat zengett róla, és szinte mindenben megegyezik az ízlésünk, valamiért nem lelkesedtem túlzottan ezért az animéért. Aztán most kapóra jött a munkaszüneti nap, mert maratonozni kellett.
És te jó ég. A sorozat majdnem felééig a néző nem ért semmit. Szó szerint semmit. Beszélnek egy rendszerről, a királyokról, látunk képességeket, belecsöppenünk egy furcsa krimi szálba, ott van egy halom izgalmas, jópofa, néhol tragikus jellemű karakter (meg esetenként a kissé zavaró fanservice, de nem viszik túlzásba). Aztán szép lassan elkezdik szórni az információmorzsákat, és végül kb. a 10. részre összeáll a kép, lecsapják a labdákat, és a K-project zseniális lesz. A történetről komoly spoiler nélkül lényegében semmit nem lehet mondani, elképesztő csavarokat használ, és nagyon komoly filozófiai és érzelmi kérdéseket boncolgat.
Karakterek – ez a másik pont, ahol szerintem kiemelkedőt alkotott. A filozofikus, nagyon kaotikus történetekben, akár könyv, akár film, akár anime, jellemzően nem a karakterek a fő fókusz, a néző nem tud mélyen kötődni a figurákhoz, mert teljes mértékben az üzenet szolgái. Nem ők építik a cselekményt, hanem ahhoz idomulnak. A K-projectben viszont szinte mindenki végtelenül szerethető annak ellenére is, hogy nem válik karakterközpontú sztorivá. Muszáj kiemelnem Shirot, mert a srác nagyjából az első feltűnésével, a klasszikus, laza, kissé igénytelen egyetemista stílusával, a cselekménybe csöppenésekor mutatott értetlenségével, és a jó szívével azonnal közel került hozzám, ahogy pedig haladtunk előre, és megmutatkozott a ravasz, játékos, intelligens, mondhatni jóindulatú manipulátor énje, már egyértelmű volt, hogy új tag van a kedvenc listámon. Nagyon zavaros karakter, de túlzás nélkül mondom, hogy az egyik legjobb anime főhős, akivel találkoztam. A másik két kedvencem, Reisi és Mikoto közül Reisi tipikusan az a figura, akit én mindenhol kedvelek, a komoly, határozott, okos vezető, akinek egy kicsit nagyobb az arca a kelleténél, de azért megbízható és realista. Mikoto pedig jelenetről jelenetre úgy lopta be magát a szívembe, hogy észre sem vettem – vörös királyként egy személyben testesítette meg a szín kettősségét, ő volt a pusztító erő, a harag, a bosszú, de a szeretet és a melegség is. Hozzá kapcsolódtak talán a legizgalmasabb szimbólumok spoiler, és spoiler. De Kuro is szerethetően kétarcú srác, egyszerre az erős, elismert harcos, aki könyörtelen, de erkölcsileg rendkívüli tiszta, másfelől viszont képes csapatanyukává avanzsálni, teljes vállszélességgel bekapcsolódni egy iskolai projektbe, vagy irreálisan lelkesedni idézetekért. Még a fanservice karaktereknek is van jelleme, humora, szerepe a cselekményben, nincsenek felesleges, vagy felületes figurák.
Az animáció gyönyörű, nem nagyon realisztikus, de mégis vannak egészen szép képek. A zene nagyon hangulatos, tökéletesen eltalálták, jól használják a csendet, az egyes hangeffekteket is. A szimbólumok működnek, az egész történet okos. Tudja, hová irányítsa a figyelmet, hogy zavarjon össze, hogy ne vedd észre azt az apró jelet, kis előreutalást, amivel betájolhatnád magad. Biztos, hogy többször meg kell majd nézni, hogy mindent észrevegyek.
Ugyanakkor a második évadtól nagyon tartok. Gyönyörű, nagyon okos zárása volt, ami egyszerre meghatotta, felemelte az embert, és töltötte el a tudattal, hogy valami csak most kezdődik… de szerintem jobb úgy, ha ennyiben is maradunk. Valószínűleg belenézek majd a filmbe és a második évadba is, de már csak a plakátok és képek alapján is azt mondom, valószínűleg olyan elemeket nulláztak le, amik nélkül súlytalanná és üressé válik az egyébként igazán erős finálé. A legrosszabb, ami történhet, hogy számomra ez a tizenhárom rész lesz a K-project – ez is nagy élmény volt.
Elemzésem a történetről: https://todaywiggin.blogspot.com/2020/06/k-project-elem…

Kissé lassan értettem meg a dolgokat, de a végére már összeállt a kép, és izgalmassá vált. Legjobban Kurót és Shirót kedveltem meg, mindketten nagyon szerethető karakterek szerintem. :) Nem bántam meg, hogy megnéztem, érdekes világot mutatott meg az anime. A királyok újra és újra képesek voltak meglepni (annak ellenére, hogy alapvetően a színükhöz köthető érzelmek határozzák meg a jellemüket), aminek nagyon örültem. :) Az animáció szerintem kifejezetten szép, egyszerűen élvezet volt nézni. Általában az openingek jobban tetszenek, mint az endingek, de itt valahogy fordult a kocka: most az ending nyert. :D És itt nem Nekora gondolok, hanem magára a zenére! :D

Aludnom kellett egyet az értékelésre. Egyáltalán nem tudtam sokáig a létezéséről, de egy értékelés meghozta a kedvemet.
Az in medias res kezdés miatt sokat nem értettem belőle, aztán szép lassan minden kezdett letisztulni.
A szereplők nagyon szerethetőek, nekem a kedvencem Kuro és Neko lett, de Mikoto és Shiro is a szívemhez nőttek.
A szimbolika nagyon erős, a történet pedig több filozófiai kérdést is érint.
Egész tömény lett a rövidségéhez képest, de nagyon jó volt.
A végén sikerült pityeregni, a Madoka Magica óta nem érintett meg ennyire egy anime lezárása (bár nem sokat néztem eddig), a videót meg már tervezem. Jöhet a második évad és a Seven Stories meg a Missing kings, de nekem azért így kerek a történet.

Ez sokkal jobb volt, mint amire számitottam. Végre egy pozitív csalódás is