Project Scard: Praeter no Kizu (2021–2021) 78% 4★

Magával a rendezővel eddig elég felemás kapcsolatunk volt, a K-t nagyon szeretem, de a szintén általa rendezett W'z nagyon untatott. Illetve alapból a Tokyo Babylon miatt most nagyon pikkelek a stúdióra, és bár erről speciel nem Shingo-san tehet, de kicsit rá is, mivel ő lett volna a rendező. (Mentségére szóljon, legalább a Tokyo Babylon karakterdizájnja nem az ő műve volt.) Ez az a stílus, ami illik a rendezőhöz. Ez a jellegzetes látványvilág, a bishounen karakterek sokasága, a szürke zónás karakterek, a szimbólumok szerepe, és persze a menő és dinamikus csatajelenetek spoiler. Ezt a stílust lehet szeretni meg nem szeretni, de kb csak ez a két véglet létezik. És én a szeretem oldalt erősítem, de épp ennek ellenére nem értem, hogy miért pont a GoHands és miért éppen Shingo-san kapta a Tokyo Babylont, mert teljesen ellentétes hangulatot és látványvilágot képvisel, mint a többi munkájuk… bár mint tudjuk, meg is lett az eredménye

Nem. Nem tudom levinni tíz csillag alá. Vannak hibái, de egyszerűen annyira rendben van a sorozat, annyira megmutatja, hogy ez a csapat még mindig miket képes alkotni, ha tényleg odateszik magukat, és van a fejükben koncepció, karakterek és támogató szimbolika, hogy a hibákat sem tudom igazán felróni. Egyszerűen csak… imádtam ezt a tizenhárom részt, nagyon szeretem ezt a csapatot, és bármikor kész lennék visszatérni az Akatsuki Speciális Zónába… egyúttal pedig remélem, hogy sosem hívnak vissza, hanem el tudják engedni ezt a történetet, mert így lett kerek egész.
Tehát mi is a Project Scard? A K-projecthez hasonlóan egy némileg alternatív történelmi urban fantasy. A lényege, hogy Tokió egy körzetét (az Akatsuki Speciális Zónát) egykor egy csapat politikus paradicsommá akarta tenni, egy valódi utópiává, ami gazdaságilag és társadalmilag is példát szolgáltathat a többi embernek. A dolog azonban összedőlt, az emberek egyéni érdekei nagyon hamar felülírták a közösséget, és rengeteg ember halt meg a kirobbant zavargásokban… azóta pedig széthullott családok, és elárvult fiatalok lakják. A társadalomban vannak emberek, az úgynevezett Scardok, akik valamilyen mitológiai lény, szörny, vagy akár isten erejét birtokolják egy tetováláson keresztül. Az Akatsuki Scardjai pedig három csoportba tömörülnek, ezek a a Titán kávézóban székelő Helios, a némileg anyagiasabb és hivatalosabb Artemis, és a rendőrség alá tartozó PSSS. Aztán ebbe az egészbe belekeveredik a főhősünk, a szintén árva fiúként túlélni próbáló Yamato, amikor megörökli Cerberust a tetoválások közül, és Scard lesz, majd rövid úton bekerül a Heliosba… Közben bonyolítja a helyzetet egy különleges Scard, Fenrir, aki látszólag meghatározhatatlan időpontokban és okkal csap le a város egyes pontjain, mindenki rohangál mindenki után, ha azt hittük, hogy tudjuk mi zajlik, azt nagyon hamar megcáfolják, rendesen összezavarnak motivációkkal, és végül lekerekítik az egészet úgy, hogy minden a helyére kerül, jó K-projectes szokás szerint.
Nem véletlenül emlegetem ennyit a K-projectet, mert minthogy ez annak a stúdiónak, írócsapatnak és rendezőnek a munkája, ezért értelemszerűen én is elvárásokkal ültem le elé. A társaság előző munkáját nagyon szerettem, filozófiailag, humorban és történetvezetésben is kiemelkedő darabnak tartom, gyengécskére sikerült folytatásai ellenére is. Az első részekben pedig annyira K-project hangulata van az egésznek, hogy nem is tudtam elvonatkoztatni tőle. Eiji gyakorlatilag Mikoto, ez nem is változik, a srác stílusa (laza, vonzó, karizmatikus fiú, aki folyamatosan cigizik, és bár tény, itt nem mélyen depressziós, de azért van egy kis melankólia a légkörben, amit teremt), személyisége (lobbanékony, meggondolatlan, viszont nagyon önzetlen és jószívű, aki mindenek fölé az embert helyezi az értékrendjében), szó szerint minden Mikoto benne, csak egy kicsit átszínezték, és már vörös helyett barna haja van. De kevésbé találó asszociációim közé tartozott a Kagami-Weismann, Kouga-Reishi, Azusa-Anna, Kazuma-Misaki és Itsuki-Fushimi párhuzamok is, mert annyira hasonló volt az érzés, amit kaptam. Aztán a csapat szépen önálló életre kelt, és elkezdtem minden tagot önmagáért megszeretni. Azért továbbra is kék párti voltam, de Kouga végül abszolút nem azzal győzött meg, amivel Reishi: nem olyan végletesen büszke, és hidegen racionális manipulátor, hanem egy világbajnok apuka, aki Itsuki személyében talált egy szeretethiányos gyereket, és a világot képes odaadni azért, hogy boldoggá tegye. Kagami persze, sokszor laza, mint Weismann, okos, mint Weismann, fehér a haja, mint Weismannak, de közben számára az egész sorozat egy gyönyörű spoiler Kazuma persze, pukkancs, de a kapcsolata a főhőssel nagyon szép fejlődéshez juttatja, Yamato maga pedig ha nem is lett akkora kedvenc, mint Shiro volt, de egy végtelenül intuitív, igazi kockázatvállaló személyiség, akit jó volt követni. És persze ott volt az Artemis duó, akik egyszerre szolgáltattak humort, és bírtak talán a legmenőbb képességekkel az egész szériában.
A szimbolika rendben van, a Scardok képességei ötletesek, és tetszik, hogy bár sosem látunk bele, igazából hogy is kommunikálnak a tetoválással, de mégis, azért szépen fokozatosan a szörnyek és istenek személyiségéről is kapunk némi képet: Cerberus abszolút kutyus, aki miután megkedveli a gazdáját, folyamatosan segíteni akar, Cat-síth kicsit bajkeverő, kicsit Alíz Csodaországbanos, de azért ismételten, egy gazdájához ragaszkodó macska, Uroboros azért kígyó és manipulátor, de egyben az intelligencia és a gyógyítás jelképe. És így tovább, tényleg mindegyik kidolgozott figura, és a személyiségük harmonizál a gazdájukéval is.
A történetszál megint kicsit nehezen kibogozható, bár a Project Scard az elődjével ellentétben azért nem tart sokáig sötétben: inkább elhiteti veled, hogy tudod, mi folyik, hogy aztán elkezdjen összezavarni. A vége viszont spoiler
A látványvilág csodaszép. A 3D animált hátterek lélegzetelállítóak, a csatajelenetek dinamikusak, és a karakteranimáció is nagyon szépre sikerült. Különösen Artemis lövéseinél éreztem úgy, hogy ismételten, bárhol megállíthatnám a képet, és kitehetném a falra. A jó grafika nálam már félsiker, és a Project Scard ebben nagyot alkotott.
A zene nem annyira emlékezetes – ez speciel a K-project után kicsit szomorú volt, ott azért nagyon jó, felénekelt, igazán erős soundtrackek voltak, de az opening a végére azért kicsit a nyakamra nőtt.
Merem ajánlani. Nem üt akkorát, mint a K-project, nem ejt annyira rabul, de azért tizenhárom epizódon keresztül fogva tud tartani, és egyszerűen jól esik. Hiába van a címkék között, hogy akció, valahol nagyon „feel-good” sorozat is, aminek bátran adjatok egy esélyt.