K: The Stage (K: The Stage 1.) (2014) 85% 2★

Na, megnéztem… és még mindig igaz, hogy a japánoknak megy a Stage Play.
Elsőre ami feltűnt, hogy elég low-budget. Ellentétben a Narutóval, vagy a Hakuoukival, ahol elképesztően minőségi jelmezek, látványos díszletek és statiszták tömegei voltak, itt kicsi a színpad, a jelmezek néha cosplayszerűek (különösen a Kék Klánnál zavart, hogy az egyenruhájuk nem különösebben minőségi, simán lehet ilyet rendelni), és az effekteknél nem is nagyon erőltetik meg magukat – a Damoklész kardokat szó szerint oldalról hozzák megmutatni, Neko macskaalakja egy plüss. A harcoknál gyakorlatilag csak fényjáték, illetve esetenként egy-két statiszta van, de összességében ez elég nagy hátrány, ha annyira szép az animáció az eredetiben, amennyire. Viszont mentségükre szóljon, a költségvetés problémáit a színészek minden erejükkel igyekeznek kompenzálni, és igazából a darab maga is tisztában van a gyengeségeivel, mert rendszeresen viccelnek az esetlenebb megoldásokkal.
Matsuda Ryo-t már sokadjára látom animés Stage Playekben, eléggé foglalkoztatott színész, és meg is érdemli, mert nagyon tehetséges srác. Tökéletesen hozza Shirot, kellően laza, kellően igénytelen, kellően egyetemista, aztán, amikor arra kerül a sor, megmutatja, hogy nem érdemes szórakozni vele, mert veszedelmesen okos. Külön dicséret a színésznek, mert szó szerint másodpercek alatt teljes váltásokat játszik el, egyik pillanatban őrülten nevet Színtelen Királyként, a következőben pedig megint a főhős, aki nem ért semmit.
Aramaki Yoshihiko miatt kicsit aggódtam, mert csak a Hakuoukiban láttam Soujiként, és ott akkora hátránnyal indult, hogy nem tudtam igazán értékelni a munkáját. Itt viszont Kurouként látványosan jól szórakozik, jó a mozgása is, kimondottan élveztem a harcjeleneteit, megmosolyogtatóan elkapja az aranyosabb csapatanyuka pillanatokat, és nagyon jó csapatot alkotnak Shiroval. Abszolút a két főhős viszi el a hátán a történetet, ez pedig nagy szó.
Reisi és Mikoto elsőre egy kicsit csalódást okoztak, messze nem volt az az éles dinamika köztük, ami az eredetiben, nem tudtam átérezni sem azt, hogy Mikoto mennyire érzékeny, sem azt hogy Reisi lehet elsőre cinikus fapofa, de brutális logikája van, és ha valakit el akar intézni, el is intézi. Aztán egyrészt rájöttem, hogy ennek nem is kell rögtön a történet elején lecsapódnia, másrészt pedig nagyon szépen alakult mindkét színész munkája a felvétel során. Mire elértünk Kurou és Reisi harcához, már teljesen átjött, mennyire porig alázza szegény srácot, Mikotónál pedig a „Circle of Friends” éneklős jelenet volt az, ahol egészen megváltozott róla a véleményem. Sajnos itt akadt egy változtatás, amit egyrészt értek – Mikotót a cselekményben akarták tartani – másrészt viszont azt eredményezte, hogy Shiroék megmenekülései néhol egészen irreálisak, mert mindkét király teljes csapattal lohol a nyomukban.
Neko aranyos, néhol kicsit túljátssza a dolgokat, de szerintem enyhe ripacskodás nélkül nem is nagyon lehet mit kezdeni ezzel a szereppel. Anna itt még nem jut sok szerephez, de jól eltalálták, egyszerre nagyon kislány, és van benne valami rémisztően felnőttes.
Misaki elsőre szimpatikus, Fushimi általánosságban megőrül a színpadon, de jó nézni, mert neki meg is kell kicsit őrülni, egészen rémisztően utánozza a karakter animés mimikáját (mondjuk, ezt a színészt a Hakuoukiban már láttam nőnek öltözve, szóval kinézem belőle, hogy bármit megcsinál). Kusanagi és Awashima aranyosak, nincs sok szerepük, de mindketten hozzák azt a stílust, amit kell.
Külön dicséret a zenének – nem musicalről van szó, de az anime zenéit dolgozták bele a darabba, a főcímdala az opening, ami gyakran felcsendül nagyobb harcok alatt is, de az OST, a betétdalok, minden előkerül, és ez azért sokat hozzátesz a hangulathoz.
Összességében azt kell mondanom, hogy a K: The Stage egy nagyon alacsony költségvetésből összerakott nagyon korrekt adaptáció, ami egy-két hibát leszámítva abszolút méltó az animéhez. Én bátran merem ajánlani, ha valakinek tetszett a sorozat.