Lost Small World (K: The Stage 3.) (2016) 100% 1★

Hát… hűha. Az az igazság, hogy talán erre voltam legkíváncsibb a színpadi adaptációk közül, mert már a trailer alapján is úgy tűnt, ez ad hozzá a legtöbbet az alapanyaghoz. Igazam volt – a Lost Small World elképesztően jól sikerült.
Fushimi előtörténete az a K-projectben, amit személy szerint a legmegrázóbbnak érzek – egyszerűen azért, mert nem mese. Az ő története nem a fantasy elemek köré csoportosul (azok csak a második felében jelennek meg), hanem egy nagyon is valós helyzetre épül, amit valószínűleg sokkal több gyerek és kamasz él át, mint amennyinek szabadna (senkinek sem szabadna) – egy bántalmazó apa, és egy a helyzetet nem is realizáló, őt teljesen elhanyagoló anya mellett nő fel. Aztán persze a helyzetből kiutat jelent számára egy barát, de ennek ellenére az egész életére árnyékot vet ez a fiatalkor, ami önmagában tragédia.
A Lost Small World anime változata is nagyon erőteljesen dolgozta fel a témát, de egy valamiben a darab nagyon nagy extrát adott – nincs tökéletes gyógyulás. Fushimi ugyan fizikailag elszakad a szülőktől, spoiler, de végig, menthetetlenül hurcolja magával a fiatalkorában átéltek emlékét, egy életre instabil marad. Látjuk, hogy kezd kinyílni, jobb, tiszteletreméltó emberekhez ragaszkodni, hogyan kezdi keresni az útját, de azt is, hogy biztos pontok, és otthon nélkül ez mennyire elképesztően nehéz.
Anzai Shintaro előtt le a kalappal. Tényleg úgy kelti életre a főszereplőt, mintha az animéből lépett volna ki – tud sérülékeny, okos, zárkózott kamaszfiú lenni, amikor az kell, és tud kissé megszállott, instabil, de vérprofi és kötelességtudó kék klántagként is fellépni. Ueda Keisuke már eddig is szuper Misaki volt, pont annyira gyerekes és naiv, de ragaszkodó és segítőkész, mint amilyen a karakter eredetileg. A két színész ráadásul hibátlanul játszik együtt, látszik, hogy a való életben is barátok.
Aramaki Yoshihiko félelmetes. Kurou-ként eddig is nagyon élvezte a szerepét, és arra a rövid cameo-ra (meg az idolos részre, ami külön bekezdést érdemel majd), továbbra is remekül alakítja a karaktert, ezúttal viszont Fushimi Niki-ként is megjelent, és elképesztően hiteles. Minden gesztusában ott volt az őrület és az erőszakosság, tökéletesen át lehetett érezni, hogy mekkora hatást gyakorol a fiára. Azzal, hogy két ennyire eltérő karaktert hozott ilyen profin abszolút kivívta a tiszteletemet.
A többiek igazából kevés időt töltenek színen, de Aya aranyos, Totsuka és Anna szintén, Wada Masanari eddig a legjobb Mikoto, pont annyira álmatag és agresszív, amennyire kell, de átadja a szeretetet is az emberei iránt. Doi Kazumi kezdetben kicsit elmarad az első Reisi mögött, de nagyon hamar behozza a dolgot, és látszik, hogy élvezi a szerepet – nagyon tetszett, ahogy elintézték a két király viszonyát az áruláshoz. Kezdetben tartottam attól, hogy a wikin olvasottak helytállónak bizonyulnak, és Reisi amolyan „Fushimi, a Kék Klán nagyon laza ám…” stílusban csábítja át a srácot, de amikor oda futott ki, hogy spoiler
A látványvilág itt nem igényel sok extrát, nincsenek olyan nagy csaták, mint a fő szálon, de a színpadkép működik, a hangulatot minden hozza. Az intro jó lett, az egész koncepciót jól megvalósították.
És jött az idolkodás. Mert nem lehet Seven Stories adaptációt csinálni, anélkül, hogy fél órát ne idolkodjanak az emberek, nem igaz?
Egyébként egészen élvezhető az a hozzácsapott marhaság az egyébként elég komoly téma végén – néhány színésznél (Fushimi… az a srác tényleg nem semmi) egészen meglepett, hogy milyen jó énekhangja és mozgása van. Meg voltak Mikoto és Reisi színészei, akiknek se hangjuk, se képességük, hogy egyszerre mozogjanak a színpadon, de ez láthatóan a legkevésbé sem zavarja őket, mert bulizni mentek fel. Túléltem volna, ha kimarad ez a szakasz, de igazából nem rontotta az összképet.
A Stage Playre sok ponton kitérek az elemzésemben:
https://todaywiggin.blogspot.com/2020/06/k-project-elem…