Missing Kings (K: The Stage 4.) (2017) 70% 1★

Hát öhm…
Most akkor megpróbálok eltekinteni attól, hogy nem szeretem a filmet. Tehát egyértelmű volt, hogy plot tekintetében a feldolgozás is azelőtt bukott, hogy elkezdtem volna nézni. Úgyhogy most megpróbálom magát az adaptációs munkát, a színészeket, a hangulatot értékelni, és nem foglalkozni azzal, hogy „ja, ez amúgy a Missing Kings”.
Cserélődött a stáb, majdnem teljesen. És kár érte. Vannak nagyon tehetséges színészek az új csapatban, de általánosságban nincs meg az a „alacsony költségvetésből is leteszünk valami értékeset az asztalra, mert vagyunk ennyire jók” hangulat, ami a sima K: The Stage esetén volt.
És eleve – az első háromnegyed óra egyetlen flashback, amiben zanzásítva lejátsszák újra az első évadot. Ennek az okát nem tudom elképzelni azon túl, hogy ki kellett tölteni a két és fél órát, illetve a stáb fele gyakorlatilag csak egy-egy jelenetet kapott volna, ha szigorúan követik az eseményeket, és nyilván ők is akartak valamit csinálni. Viszont ez nagyon jó lehetőséget biztosított arra, hogy összehasonlítsuk a színészeket… az új Shiro nem volt túl jó, de Aramaki Yoshihiko zseniális Kurou, és nagyon megtámogatta a játékával, gyakorlatilag végig húzta fel a jeleneteiket. Sajnos maga a Missing Kings plot már vele is elkezdett elbánni, de még mindig látványosan élvezi a szerepét, szóval kihozza belőle, amit lehet. Anna elképesztő, ő eleve a második évad mentőöve mint karakter, de itt a színésznő is hihetetlen jól eltalálta, tényleg elhitte neki a néző azt is, hogy egy kislány, akit hatalmas veszteségek értek, és azt is, hogy spoiler Mikotóra nem tudok mit mondani, a színész igazából próbálkozik, de sehogy nem illik a szerepre. Se stílusra, se kinézetre, se hangra nem kapja el az eredeti karaktert, fogalmam sincs, miért erre a srácra esett a választás. Reisi is próbálkozik, de ő legalább olyan kreativitással teszi, amit tudok értékelni. Nem annyira hozza a karót nyelt, érzelemmentes, manipulatív stílust, mint kéne, viszont amikor éppen a karakter érzelmesebb oldala kerül előtérbe (amit az animében egy-két jelenetig vettek elő, egyébként csak szimbolikával igyekeztek érzékeltetni), akkor nagyon odateszi magát. Néha kicsit out-of-characternek hat, de értékelem, hogy legalább törekszenek arra, hogy érzékeltessék, min megy keresztül… és egy kicsit azért a színész húzza Mikotót is, mert a megfelelő jeleneteknél belerángatja a szerepbe. Awashima és Kusanagi még mindig kiválóak, minden jelenetüket élveztem. Fushimi… vele csak az a baj, hogy kicsit sem őrül meg a színpadon. Kicsit sem látjuk azt az első látásra megszállott, kicsit sunyi, de mélyen azért hűséges és szerethető figurát – eljátssza a szerepet, de nincs mögötte az a lendület, ami az elődeinél. Esetében viszont legalább ott van Misaki, aki hasonlóan Kurou és Shiro illetve Reisi és Mikoto párosához, kicsit emeli a másik teljesítményét is. Yukari igazából jó, itt fennáll, hogy maga a karakter annyira hidegen hagy, hogy nem is merném kritizálni a színészt.
A költségvetés magas. Vetítenek, profi fényjáték, minőségi jelmezek vannak, sok statiszta, látszik, hogy ezt nem úgy dobták már össze, mint az első részt. A zenék továbbra is az animéből kölcsönzöttek, és ez továbbra is elég jól megadja az alaphangulatot, a koreográfiák látványosak, élvezetes nézni őket. Kicsit talán spoiler, de ez sem jelentett nagy problémát.
Ha az embernek tetszett az első Stage Play, érdemes megnézni, mert tényleg izgalmas összevetni a kettőt, és van pár igazán remek eleme. Szintén érdemes megnézni, ha az ember szereti a Missing Kingset, mert kifejezetten jól sikerült adaptációja.