Musical Hakuouki – Kazama Chikage-hen (Hakuouki Musical 4.) (2014) 90% 4★

Kegyetlen mód kár ezért a musicalért, mert simán lehetett volna a legjobb, ehhez képest kénytelen vagyok levonni egy csillagot.
Először is, eleve a kedvenc route-om adaptációja, másrészt, valószínűleg a route rövidsége miatt nagyon sok elemében hajaz a Kyoto Ranbu és Shikon Soukyuu filmekre, mivel időben is már utánuk volt, még azt is el tudom képzelni, hogy tényleg vettek át belőlük elemeket.
Rengeteg az új szám, szinte minden karakter kapott legalább egy plusz témát (Kazama először tett szert sajátra), de amik az első három darabban megvoltak, azokat is átdolgozták kicsit, legalább egy új koreográfiát alkottak hozzájuk, és bátran állítom, hogy az új koreográfiák kivétel nélkül felülmúlták a régieket.
Sok a történelem. Kapunk évszámokat, klassz kis japán politikát, igazából ez a sztori mozgatórugója, a szerelem helyett (ami azért az első három musical esetén nagyon hangsúlyos volt), és ehhez illően sötétebbé vált az atmoszféra, a démonok stílusában ott az elegancia, tudnak fenyegetőek lenni, a Shinsengumi nem különben, hiába vannak idétlenebb, poénos részek itt is, elég visszafogottak, és tök hihető, hogy ezek a fickók igenis szamurájok, és igenis gyilkosok.
Már említettem a Hijikata-hennél, hogy mindenki megszokta a karaktert, na, ez itt még igazabb, hangilag, játékilag döbbenet, mit művel ez a gárda. A párbeszédek eszméletlen dinamikusak, a szereplők tényleg élnek, egy halom párbeszéd nem is ezek között a karakterek között zajlott a játékban és az animében, de kit érdekel, ha ennyire működik? Souji és Heisuke, Hijikata és Saito, Sannan és Koudou, minden szöveg ül. Kazama és Chizuru között tök jó a kémia, a duettek jól szólnak, és tényleg olyanok a párbeszédeik, az összes közös jelenetük, hogy az ember szurkol nekik (és ezt abszolút nem azért mondom, mert eleve Kazama x Chizuru párti vagyok), és nincs nyál. Suzuki Shogo itt is fantasztikusan énekel, fantasztikusan játszik, teljesen átadja a karaktert, pedig biztos nem volt egyszerű dolga.
Viszont van kellemes mennyiségű dráma, amihez nagyon jól áll a zene. Van teljes egzisztenciális bizonytalanság, barátok elvesztése, nehéz döntések meghozatala. Miközben Chizuru rohangál a Shinsengumi után, Souji egy jelenetben rendesen gyomron vágja a nézőt, ahogy könyörög, hogy szóljon a többieknek, várják meg, majd erre megkapjuk Saito búcsúját… (@GokYuuSa ebben benne van az aizui csatajelenet) Nem, nem üt akkorát, mint a Shikon Soukyuu-ban, számomra az az összes anime feldolgozás egyik legerősebb jelenete, de még így is kemény látni spoiler És az egész koncepciót megkoronázza, amikor a „ha meghalunk és vár ránk a következő világ” kezdető refrénnel rendelkező dal, ami eddig mindig heroikus, emelkedett volt, most teljesen a reménytelenség, az eleve vereségre ítélt küzdelem hangulatát hozza, ahogy az utolsó reprízénél tulajdonképpen sírva, vagy sírás küszöbén, kardra támaszkodva éneklik.
Akkor miért is vontam le azt az egy csillagot? spoiler
Ennek ellenére persze ajánlom, mert ezt az egy nagyon csúnya hibát kivéve tényleg a legjobb feldolgozás lehetne, ami eddig a történetből készült.
Masterpost a fordításaimról: https://todaywiggin.blogspot.com/2020/09/hakuouki-music…

A sok dorama után kellett valami, amiben biztos voltam, hogy jó és nem fog csalódást okozni, és már amúgy is hiányzott ez a banda, ezért döntöttem úgy, hogy most megnézem. Nagy TV-n. *-*
Igazság szerint utolsó előttinek terveztem be Kazama-t a sorban, de a felénél rájöttem, hogy még a Harada-hen-t sem láttam, de mindegy most már x)
Nem is tudom, mit is mondhatnék, azon kívül, hogy Suzuki Shogo, mint Kazama Chikage egyszerűen elképesztő! Ahogy előadja a szerepet, tényleg Kazama. És ahogy énekel. Gyönyörű hangja van. Bár lehet ezt már leírtam az összes többi Hakuouki musicalhez is, de egyszerűen megérdemli a dícséretet. Tomita Maho Chizuruja is illett hozzá, az ő hangja is szép volt, jól énekelt.
Ez nem volt annyira romantikus ez a történetív, mint a többi mégsem volt hiányérzetem. spoiler Igazából csak két érzelmesebb rész volt köztük, de azok elég erősek voltak ahhoz, hogy ne érezzem azt, hogy nem volt semmi, de azt sem, hogy csöpög az egész, nem mintha a többinél azt éreztem volna, hogy csöpög, egyszerűen csak másabbak voltak, mint ez.
Itt is volt vicces jelenet, és megint Saito állt a középpontban, és megint jót nevettem rajta. Viszont, ahogy haladt előre a cselekmény úgy lett egyre komolyabb és szomorúbb. Meg is könnyeztem pár jelenetet, de erre számítottam is. Nagyon tetszett ez az előadás is, és külön élmény volt nagy TV-n nézni. Mondjuk az lenne az igazi, ha élőben, a színházban láthatnám. :D