Silence1989  

Nagyon boldog születésnapot kívánok a világ egyik legjobb bluesgitáros, énekes és zeneszerző Eric Claptonnak

Eric Patrick Clapton (Ripley, 1945. március 30. –)
a Brit Birodalom Rendje (CBE) kitüntetés tulajdonosa,
becenevén „Slowhand” („Lassúkezű”), Primetime Emmy-
és többszörös Grammy-díjas brit gitáros, énekes és zeneszerző.
A rock-korszak egyik leginkább megbecsült és legnagyobb hatású
gitárosa, akit egyedülálló módon háromszor is beiktattak
a Rock and Roll Hall of Fame-be. Bár karrierje során többször
váltott stílust, zenéje megőrizte a blues hagyományait.
Pályája több szakaszában is újítónak tartották, ezek közül
kiemelkedik a blues-rock (The Yardbirds és the Bluesbreakers)
és a hard rock (Cream) terén nyújtott teljesítménye.
Különböző stílusokban is komoly sikereket ért el: delta blues
(a Robert Johnson tiszteletére megjelent Me and Mr. Johnson
című album), pszichedelikus rock ("Sunshine of Your Love"),
pop ("Change the World") és reggae ("I Shot the Sheriff").
Anyja, Patricia Molly Clapton 16 éves volt, amikor életet adott neki,
apja, Edward Walter Fryer a kanadai hadsereg 24 éves katonája
még fia születése előtt visszatért feleségéhez Kanadába.
Eric a nagyszüleinél nőtt fel, abban a hitben, hogy ők a szülei,
anyja pedig a nővére. Később Patricia hozzáment egy másik
kanadai katonához, Kanadába költözött, fia pedig egyedül maradt
nagyszüleivel. Eric mindezt kilencévesen tudta meg; e bonyolult
családi háttér élete egyik meghatározó momentuma lett.
Saját bevallása szerint elég rossz gyerek volt. A gimnáziumot
a surbitoni Hollyfield Schoolban végezte el. Első munkahelyén
postásként dolgozott. A blues már egész fiatalon megérintette,
13. születésnapjára kapott egy akusztikus gitárt, amin tanár nélkül
tanult játszani, és majdnem feladta. A gimnázium elvégzése után
a Kingston Art Schoolban üvegfestést tanult, de később kirúgták
nem megfelelő tanulmányi átlaga és az órákon való gitározása miatt.
17 évesen lépett be a The Roosters nevű zenekarba, melynek
1963 januárjától augusztusig volt a tagja. Szeptemberben hét
koncerten játszott a Casey Jones and the Engineers társaságában.
1963-ban csatlakozott a The Yardbirds nevű, blues ihletésű
rock and roll zenekarhoz, és egészen 1965 márciusáig velük maradt.
A Chicago blues és híres bluesgitárosok – Buddy Guy, Albert King,
Freddie King és B. B. King – hatására egy sajátos stílust hozott létre,
és hamarosan a leghíresebb brit gitárosok egyikévé vált.
A zenekar eredetileg az amerikai Chess/Checker/Vee-Jay kiadóknál
megjelent blueslemezeket másolta, de igazán ismertek akkor lettek,
amikor a richmondi Crawdaddy Clubban átvették a Rolling Stones
helyét. Angliában a híres amerikai blueszenésszel, Sonny Boy
Williamson II-vel turnéztak; egy 1963 decemberében felvett közös
koncertjüket nagylemezen is kiadták, de csak miután Clapton
1965 márciusában kivált, a Yardbirds első igazi slágerének
örülhetett, amin még Clapton játszott: a „For Your Love” című dalnak.
Clapton mélyen elkötelezte magát a blues iránt és nem volt ínyére
a Yardbirds új, popos hangzása; ennek egyik oka az volt,
hogy a „For Your Love”-ot Graham Gouldman, hivatásos dalszerző írta,
aki más tinikedvenceknek – például a Herman’s Hermitsnek
és a The Holliesnak – is írt dalokat. Clapton Jimmy Page-et ajánlotta
volt társai figyelmébe, de Page nem akarta feladni jól jövedelmező
stúdiózenészi karrierjét, így ő Jeff Becket ajánlotta Clapton
utódjának (végül Page a Yardbirds basszusgitárosa, később pedig
gitárosa lett). 1965 áprilisában Clapton csatlakozott a John Mayall
& the Bluesbreakers nevű együtteshez. A klubokban nyújtott
szenvedélyes játékának és a Mayallal közösen felvett Bluesbreakers
with Eric Clapton című albumnak köszönhetően a világhírű
bluesgitárosok közé emelkedett. Leggyakrabban 1960 Gibson Les
Paul Standard márkájú gitárt és Marshall erősítőket használt,
ebben az időben keletkeztek a „Clapton az Isten” feliratú graffitik.
1966 közepén Clapton otthagyta a Bluesbreakerst
(Peter Green lépett a helyére), és megalakította a Creamet,
az egyik első ún. supergroupot, vagyis olyan zenekart,
melynek tagjai már komoly zenei előélettel rendelkeztek,
sikeres szóló- vagy zenekari zenészek voltak. A további tagok
Jack Bruce basszusgitáros, énekes (korábban a Manfred Mann
és a Graham Bond Organisation tagja) és Ginger Baker dobos
(szintén a GBO tagja) voltak. A zenekar szintén az egyik első power
trió volt. Ebben az időben Clapton énekesként és gitárosként
egyaránt sokat fejlődött, de az énekesi feladatok és a szövegírás
(Pete Brown költővel) legnagyobb részét Jack Bruce látta el.
Első fontosabb fellépésük a Windsori Jazz és Blues Fesztiválon volt,
az idők során legendássá vált mindent elsöprő hangerejük
és 15-20 perces, improvizációkkal tarkított dalaik,
míg stúdiófelvételeik sokkal kifinomultabbak voltak.
1966 egyébként is fontos év Clapton pályafutásában: ekkor tűnt fel
Jimi Hendrix. Hendrix korai fellépéseit Clapton mellett a zenei élet
más kiválóságai is rendszeresen látogatták (például
Pete Townshend, a Beatles és a Rolling Stones tagjai).
Október 1-jén Hendrix együtt lépett fel a Creammel a londoni
műszaki egyetemen; a „Killing Floor” egy hosszabb változatát adta elő.
Hendrix felbukkanása nagy hatással volt Clapton további pályájára,
bár a szavazásokon mindig Hendrix előtt végzett. A Cream
repertoárja a popos hangzású soultól ("I Feel Free") a hosszú,
bluesos instrumentális dalokig terjedt ("Spoonful"). A sokféleség
a tagok stílusának különbségeiből is adódott: Clapton gitárjátéka
a pszichedelikus rockhoz közelített, a dobos Baker a dzsesszből
merítette a legtöbbet, s ehhez járult Bruce erőteljes, rockénekesi
és gyakran szolisztikus basszusjátéka. Alig hároméves pályafutásuk
alatt komoly anyagi és szakmai sikereket értek el, világszerte több
mint 15 millió lemezt adtak el, szinte kizárólag álló nézőknek játszottak.
Újradefiniálták a zenészek szerepét a rockzenében. A Cream volt
az egyik első zenekar, amely a legnagyobb hangsúlyt a virtuóz
játékra és a tehetségre fektette. Legnagyobb sikereik közé tartozik
a „Sunshine of Your Love” (a Disraeli Gears című albumról),
a „White Room” és a „Crossroads”, Robert Johnson „Cross Road Blues”
című dalának feldolgozása (mindkettő a Wheels of Fire című albumról).
Bár a Creamet kora egyik legjobb zenekarának, Claptont pedig
gitárhősnek tartották, a zenekar mégis rövid életű volt.
Baker és Bruce belső csatározásai, valamint a három zenész között
kialakuló feszültség a zenekar feloszlásához vezetett. A végső lökést
a befejezéshez a Rolling Stone magazin egy kritikája jelentette
második amerikai turnéjuk egyik koncertjéről, mely leginkább
Claptont érintette. Miután a The Band megjelentette első,
Music from Big Pink című albumát, a zenekar kivételesen nagy
hatást gyakorolt Claptonra, aki úgy gondolta, a rockzene már
másik irányba halad. Annyira tetszett neki a zenéjük, hogy fel is
ajánlotta, hogy csatlakozik hozzájuk, de visszautasították.
Utolsó albumuk, a Goodbye az 1968. október 19-i Los Angeles-i
koncertjükről tartalmazott dalokat, és három stúdiófelvétel is
hallható volt rajta. Ezek közül a legismertebb a „Badge” című,
George Harrisonnal közösen írt dal; a Beatles és a Yardbirds
még 1964-ben egy este lépett fel a londoni Palladiumban,
Clapton itt ismerkedett meg Harrisonnal. (A „Badge” refrénje lett
később a „Here Comes the Sun” alapja, amit Harrison Clapton
hátsó kertjében írt.) Szoros barátságuknak köszönhetően
1968 szeptemberében Harrison meghívta Claptont egy közös
felvételre a Beatlesszel – a „While My Guitar Gently Weeps” című
dalban Clapton játszott szólógitáron. Egyesek szerint Harrison
így akarta elérni, hogy a többiek vegyék komolyan a dalt,
mindenesetre egy kívülálló bevonása valamennyire enyhítette
a belső ellenségeskedést. 1969 januárjában, a Let It Be című film
forgatása közben Harrison egyszerűen otthagyta a többieket,
mivel féltek, hogy nem tudják befejezni a munkát, Lennon kilátásba
helyezte, hogy Claptont hívják a helyére. Még 1968-ban megjelent
Harrison első szólóalbuma, a Wonderwall Music, amelyen először
dolgozott együtt Claptonnal (akit szerződése miatt nem tüntettek
fel a közreműködők között). Harrison 2001-ben bekövetkezett
haláláig gyakran léptek fel együtt egymás vendégeiként.
1968-as szakításuk óta Baker, Bruce és Clapton kétszer játszott együtt.
1993-ban, amikor a Cream-et beiktatták a Rock and Roll Hall of
Fame-be, előadtak néhány dalt. A valódi újjáalakulásra azonban
csak 2005 májusában került sor, amikor a londoni Royal Albert Hallban
(itt volt 1968-as búcsúkoncertjük is) négy, 2005 októberében pedig
a New York-i Madison Square Gardenben három telt házas
koncertet adtak. A londoni koncertek anyagából készült CD és DVD
még 2005-ben megjelent. Clapton következő zenekara,
az 1969-ben alakult Blind Faith szintén egy supergroup volt.
Clapton és Baker mellett Steve Winwood (Traffic) és Rick Grech
(Family) voltak a tagjai. Működése kimerült egy úgy-ahogy
összerakott nagylemezben és egy skandináv, brit, majd amerikai
turnéban. A zenekar június 7-én adta bemutatkozó koncertjét
a londoni Hyde parkban, százezer néző előtt, majd júliusban
amerikai turnéra indultak, melyre az összes jegy elkelt.
Első (és egyetlen) albumuk augusztusban jelent meg Blind Faith címmel.
A felvételekkel annyira kellett sietni, hogy a második oldalon csak
két dal volt, egyik a 15 perces „Do What You Like” című jam.
Ennek ellenére az album két későbbi klasszikust is tartogatott:
Winwood „Can't Find My Way Home” és Clapton
„Presence of the Lord” című dalát. A borítón egy fiatal, meztelen
lány volt; az amerikai borítóra a zenekarról készült fotó került.
A Blind Faith még 1969-ben feloszlott. Winwood sikeres
szólókarriert kezdett, de Clapton belefáradt a Cream és a Blind Faith
körüli felhajtásba. Ekkoriban nagy hatással volt rá a The Band,
és az övékhez hasonló zenét akart csinálni. Clapton úgy döntött,
hogy egy időre a háttérbe húzódik; még a Blind Faith brit turnéján
figyelt fel előzenekarukra, a Delaney, Bonnie and Friends nevű
formációra. 1969 végén New Yorkba költözött és 1970 elejéig
ezzel a zenekarral turnézott. Szoros barátságot kötött
Delaney Bramlett-tel, aki éneklésre és saját dalok írására biztatta.
1970-ben jelent meg első szólóalbuma Eric Clapton címmel,
amelynek Bramlett volt a producere és a zenészek között a későbbi
Derek and the Dominos tagjait is megtaláljuk. Felkerült rá Bramlett
egyik szerzeménye, a „Bottle of Red Wine” és Clapton egyik legjobb
dala abból az időből, a „Let It Rain”. Váratlan sláger lett J.J. Cale
„After Midnight” című dalának feldolgozása, ami az USA-ban
18. lett.
Clapton legjobb barátja George Harrison volt, akinek All Things
Must Pass című albumának felvételén is közreműködött.
A közös munka során megismerte Harrison feleségét, Pattie Boydot,
akibe beleszeretett. Pattie visszautasította a közeledését,
a viszonzatlan szerelem témáját boncolgató dalok később
a Dominos első, Layla and Other Assorted Love Songs című
albumára kerültek fel. Ezek közül a „Layla” a leghíresebb,
melyet egy perzsa költő, Nezami Ganjavi „Layla és Manjun története”
című műve ihlette. Clapton erős hasonlóságot fedezett fel Layla
és Manjun, valamint Pattie és az ő kapcsolatában. A Miamiban lévő
Criteria Studiosban Tom Dowd producer segítségével felvették
első albumukat, amelyet ma már Clapton egyik mesterművének
tartanak: a Layla and Other Assorted Love Songs-ot.
A „Layla” két része két külön felvételen készült el: először a dalt
indító gyors részt, majd a Jim Gordon által komponált
zongoradarabot vették fel. Az album felvétele közben
a Dominos egy új taggal bővült: Duane Allman gitárossal,
az Allman Brothers Band vezetőjével. Tom Dowd – aki Allmanék
producere is volt – meghívta Claptont az ABB egyik szabadtéri
koncertjére, amit Miamiban tartottak. A két gitáros – aki már hírből
ismerte egymást – a műsor után a színfalak mögött személyesen is
találkozott, majd a Dominos és az ABB a stúdióban együtt zenélt
(a közös zenélést szerencsére felvették). Clapton és Allman
„beleszeretett” a másik gitárjátékába, szoros barátok lettek.
A Dominos felajánlotta Allmannek, hogy legyen a zenekar ötödik
tagja. A stúdióban felvett jam végül az 1990-ben kiadott
The Layla Sessions: 20th Anniversary Edition című albumon jelent meg.
A zenekar rövid pályáját tragédiák kísérték. Az album felvételeinek idején,
1970. szeptember 18-án halt meg Clapton egyik legjobb barátja,
Jimi Hendrix. Nyolc nappal korábban a Dominos Hendrix
„Little Wing” című dalát vette fel, ami az albumra is felkerült.
Egy évvel később, 1971. október 29-én, a Dominos első amerikai
turnéjának előestéjén Duane Allman motorbalesetben meghalt.
Clapton levertségét csak fokozták a Layla-albumot teljesen
érdektelenül fogadó kritikák; később azt mondta, hogy az album
sikertelensége feldühítette és kiábrándította, mert nem vették
figyelembe a felvétel erényeit (az 1970-es kiadás idején Clapton nevét
– különböző szerződések miatt – nem tüntették fel az albumon).
A megtört zenekar kénytelen-kelletlen elvállalta az amerikai turnét.
Clapton később beismerte, hogy a turné közben rengeteg heroin
és alkohol fogyott, ennek ellenére a turné anyagából készült
In Concert című album meglepően jóra sikerült. A zenekar csak
Londonban oszlott fel, röviddel a második album felvételének
kezdete után. Bár Radle az 1970-es években Clapton zenekarának
volt a tagja, Clapton és Whitlock szakításuk után évtizedekig
nem beszéltek egymással (csak 2003-ban zenéltek újra együtt:
a BBC2 Later with Jools Holland című műsorában a Bell Bottom
Blues"-t játszották). Carl Radle 1980. május 30-án halálra itta magát.
Jim Gordon – akinek skizofréniáját nem fedezték fel – 1983-ban
egyik rohama közben kalapáccsal verte agyon édesanyját,
1984 óta elmegyógyintézetben él. Sikerei ellenére Clapton
magánélete 1972-re romokban hevert. Amellett, hogy Pattie Boyd
nem viszonozta szerelmét, Clapton a stúdiómunkát
és a koncertezést is abbahagyta. Ez alól csak a Banglades
megsegítésére 1971. augusztus 1-jén rendezett koncert volt kivétel
(a színpadon elájult, de sikerült magához téríteni, így folytatni tudta
a koncertet). Pete Townshend, a The Who gitárosa szervezte
Clapton 1973. január 13-i koncertjét a londoni Rainbow Színházban.
Townshend mindenáron segíteni akart Claptonnak a heroinról való
leszokásban. Viszonzásképpen Clapton a The Who Tommy című
rockoperájának 1975-ös filmváltozatában elvállalta a Prédikátor
szerepét, szerepe (az „Eyesight to the Blind” című dalt adja elő)
azért is emlékezetes, mert néhány jelenetben szemmel láthatóan
álszakállat visel, ugyanis az első felvételek után megborotválkozott.
Miután összeköltözött Pattie Boyddal (csak 1979-ben házasodtak össze)
és leszokott a heroinról (viszont egyre többet ivott), Clapton
zenészeket gyűjtött maga mellé, akikkel koncertezett és felvette
második szólóalbumát. A zenekar tagjai: Carl Radle, George Terry,
a Miami gitárosa, Jamie Oldaker dobos, Yvonne Elliman
és Marcy Levy énekesnők (Elliman Mária Magdolnát alakította
a Jézus Krisztus szupersztárban, Levy pedig Marcella Detroit néven
a Shakespear's Sister tagjaként vált ismertté). 1974-ben ezzel
a zenekarral vette fel 461 Ocean Boulevard című albumát,
azt az albumot, melyen a hangsúly inkább a dalszövegeken van,
Bob Marley „I Shot the Sheriff” című dalának feldolgozása sláger lett
és a szélesebb közönséggel is megismertette a reggae zenét
és magát Marleyt is. A zenekar világkörüli turnéra indult, következő
albumuk pedig az 1975-ös E. C. Was Here című koncertalbum volt.
Az 1975-ös There’s One in Every Crowd című album
a 461 hagyományait folytatta. Eredeti címe The World's Greatest
Guitar Player (There's One In Every Crowd) lett volna,
de túl félreérthetőnek gondolták. (Clapton eredeti borítótervét
– egy szánalomra méltó, iszákos embert – is lecserélték Jeep nevű
kutyájának a képére, a kutya egy koporsóra tette a száját).
Clapton folytatta az albumkészítést és a rendszeres koncertezést,
de ekkori dalai szándékosan visszafogottak, nem mérhetők korábbi
munkáihoz. A korszak két csúcspontja az 1976-os No Reason to
Cry, melyen Bob Dylan és Robbie Robertson is közreműködött,
valamint az 1977-es Slowhand, melyen a Pattie Boydnak írt
„Wonderful Tonight” és JJ Cale Cocaine című dalának feldolgozása
is hallható. 1976-ban Clapton ellentmondásos helyzetbe került
és rasszistának is titulálták, miután egy birminghami koncertjén
– részegen – az Angliába bevándorlók növekvő számáról beszélt.
Azt mondta, hogy Anglia „…túlzsúfolt lett … Anglia tejjel-mézzel
folyó Kánaánnak állítja be magát csak azért, hogy utána hátat
fordítson a behívott emigránsoknak és rosszul fizető állásokat,
átlag alatti életkörülményeket biztosítson nekik…”, és arra kérte
a közönséget, szavazzon Enoch Powellre, hogy Nagy-Britannia
ne váljon „fekete gyarmattá”. Ezen (és a David Bowie szájából
elhangzó, hasonlóan rosszízű) kijelentések hatására alakult meg
az Egyesült Királyságban a Rock Against Racism mozgalom.
A némileg ellentmondásos kijelentések ellenére Clapton nem tett
semmi említésre méltót annak érdekében, hogy elhatárolja magát
az általa mondottaktól, és tagadta, hogy bármilyen
összeférhetetlenség lenne politikai nézetei és zenéje
– a fekete eredetű blues – között. Az 1970-es évek végén Clapton
a populáris zenében bekövetkező változások közepette kereste
a helyét. Komoly alkoholproblémákkal küzdött, kórházba került,
majd Antigua szigetén próbálta legyőzni betegségét, sikeresen.
Később itt alapította meg a drog- és alkoholfüggőket kezelő
rehabilitációs központot, a Crossroads Centre-t.
1984-ben Roger Waters The Pros and Cons of Hitch Hiking című
– első – szólóalbumán gitározott, majd az album megjelenése után
a turnéra is elkísérte Waterst. Azóta szoros barátságot kötöttek,
2005. január 15-én együtt léptek fel a Tsunami Relief Fund
segítségére rendezett jótékonysági koncerten, 2006. május 20-án
pedig a Highclere Castle-ben közösen adták elő a
„Wish You Were Here” és a „Comfortably Numb” című Pink Floyd dalokat. Az 1980-as években Clapton sikeresen küzdötte le
szenvedélybetegségeit, és továbbra is folytatta a lemezfelvételeket.
Ebben az időben két albumának is Phil Collins volt a producere:
az 1985-ös Behind the Sunnak és az 1986-os Augustnek.
Az August – melyet Collins hagyományos ütős/fúvós hangzása ural
– Clapton addigi legsikeresebb albuma lett Nagy-Britanniában,
a 3. helyet érte el. Az album első dala, az It's in the Way That You Use It"
A pénz színe című Martin Scorsese-filmben is elhangzott
és sláger lett. A fúvósokra épülő „Run” Collins „Sussudio” című
dalára hasonlít, míg a Tina Turnerrel közös „Tearing Us Apart”
1985-ben ismerkedett meg Yvonne Khan Kellyvel, akivel
ugyanebben az évben lányuk született. Clapton csak 1988-ban
vált el Pattie Boydtól. 1990-ben és 1991-ben két tragikus esemény
is történt: 1990. augusztus 27-én a Claptonnal együtt turnézó
Stevie Ray Vaughan és két roadie-ja veszítette életét
egy helikopterbalesetben a Wisconsin állambeli East Troy közelében,
majd 1991. március 20-án Clapton második gyermeke,
egyben egyetlen fia, Conor halt meg, akinek anyja Lory Del Santo
olasz modell volt. A gyermek kizuhant egy New York-i apartman
ötvenharmadik emeletének ablakából. Négy és fél éves volt.
A tragédiát – részben – a Tears in Heaven című dal dolgozza fel
(társszerzője Will Jennings; a Drog (Rush) című filmhez készült).
A dal, valamint a szintén 1992-es MTV Unplugged album
Grammy-díjat kapott. Az 1994-ben kiadott From the Cradle
zenéjének középpontjában szintén az akusztikus gitár áll,
az album számos blues-sztenderdet is tartalmaz.
1997-ben TDF név alatt adta ki az elektronikus zenei ihletésű
Retail Therapy-t; és újabb Grammyt is nyer, a Change the World
című Wayne Kirkpatrick-szám feldolgozásával. Az évtized végén
Carlos Santanával és B. B. Kinggel (Riding with the King) készített
közös felvételeket. 1999-ben a Riding with the King felvételei alatt
ismerkedett meg Melia McEnery grafikussal. 2002-ben házasodtak össze;
három lányuk született (a legkisebb 2005-ben). 2018 augusztusában
Clapton bejelentette Happy Xmas című új szólóalbumát, melyen
kizárólag karácsonyi dalok blues műfajú feldolgozásai szerepelnek.
A Jingle Bells feldolgozását az ugyanazon év tavaszán, 28 évesen
öngyilkosságot elkövetett lemezlovas, Avicii emlékének ajánlotta.