Kamaszok (2025–2025) 81% 202★

A férfiak attól félnek, hogy a nők kinevetik őket. A nők attól félnek, hogy a férfiak megölik őket.
Margaret Atwood

1. Tett
2. Kétely
3. Bizonyosság
4. Gyász

Négy rész, négy borzasztóan nehéz, egyórás óda egy jelenkori gyilkosság megjelenítéséhez. Nem kétséges, számomra, hogy ez egy mestermű.
Ha valamit nagyon nehéz volt néznem az elmúlt időszakban, akkor ez az a sztori.
Borzalmas és nagyon életszerű, sajnos azt kell mondjam, hogy rendkívül valós és fontos is, amit mondani akar. Azonban egyetlen dologban téved, s bár nem állítja a film, csak a szülők keresik az ezernyi kérdésre a választ, önbüntető és önsorsrontó módon, a válaszuk azonban nem helytálló. Nem egyértemű, nem törvényszerű és nem következmény.
Nem mi neveljük a gyerekeinket. Sokan állítják, még mindig a mai napig, hogy ha te példás anya/apa vagy, akkor a gyerekeid is jó emberekké lesznek. Nem is tévedhetne és egyúttal véthetne az emberiség ennél jobban/ennél nagyobbat önmaga ellen.
Addig neveled a gyereked, amíg vele vagy és fogod a kezét. Tessék végre tudomásul venni, hogy amint iskolába (sőt bocsánat, már óvodába) megy, nem te neveled, hanem a Világ, ami körülveszi. Azok az ingerek, impulzusok, emberek, akiket NEM TE választasz meg számára, hanem dobja a gép. Nem is értem, hogy ezzel miért vitatkozik bárki? Hogy lehet bárki más állásponton? Nem elég csak körülnézni? Nevel bárkit úgy a szülője, hogy légy rossz, gonosz, nyugodtan taposs át másokon, vedd el ami illet, bármi áron? (Nyilván egyébként, van ilyen is). Furcsa fintora a sorsnak, hogy ezeknél a bűneseteknél valaki fia a tettes. Olyan ember fia, aki szereti a lányát, feleségét.
Mikor fog eljutni végre emberek agyáig, hogy a nők manapság óriási veszélyben vannak?
Nyilván a kérdés csak felköhögött és tanácstalan aggódás, nem is várok rá választ.

Ez nem egy sorozat. Ez egy bűntény feldolgozása, rendkívül értő szemmel és érző szívvel, olyan íróval, akire méltán lehet büszke az Egyesült Királyság. Nagyon sokan vannak, akik onnan jönnek és hasonló módon zseniálisak, és szinte minden évben találok valamit az angoloktól, ami megtör, megöl, felszabadít, előrelendít.
Négy részen át a poklot megjárjuk mi is, a szereplőkkel, efelől ne legyenek kétségeink: nincs olyan, hogy nem vagy fogékony egy család pokoljárására, egy szörnyű bűncselekménnyel a középpontban. Nagyon hosszú, vágás nélküli snittek, mélyreható monológok, elegáns vonalvezetés jellemzi. Ne várjunk gyomorforgató és bizsergető thrillert. Ez inkább egy kőkemény dráma. Négy emberé.
Ha tehetek ilyesfajta megállapítást – amely elég bizarr, tekintve magát a történetet – a harmadik rész mindent visz. Döbbenten tekertem vissza és minden pillanatát megvizsgáltam a beszélgetésnek. Aki ezt írta, aki ezt szakértette, az egy zseni. Kérdés nélkül való, hogy a film legkatartikusabb pontja volt számomra.
A színészi játék tökéletes. (tőlem ez hatalmas dícséret). Sehol, semmilyen formában nem tudok és nem is merészelnék belekötni.
Graham felkerült a kedvenceim listájára. S bár régóta figyelem, ezt a sorit úgy kezdtem el, hogy a Netflix feldobta csak úgy. Mikor megnéztem a stáblistát, azonnal nekifogtam. És nem is csodálkoztam, hogy mennyire nem tud tévedni ez az ember.
Újra fogom nézni, de talán nem mostanában. Rendkívül megterhelő cucc.
Azok számára ajánlom, akik képben vannak a „trendekkel”, ami az internetes csoportokat és mozgalmakat illeti. Náluk ez ütni fog… kegyetlenül és durván. Nekem kell egy kis idő legalábbis, míg kiheverem.

Az biztos, hogy jó beszélgetési alap ez a film, mert sok szempontból meg lehet vitatni a történteket. Nekem egy hiányérzetem van, hogy a pszichológus szakvéleményét nem tudtuk meg.
A plakát rendkívül beszédes, nagyon jól sikerült elkapni a lényeget. Mert ez a film nem szól másról, mint egy spoiler fiúról és az spoiler apjáról.
Manapság, de lehet, hogy régen is így volt, nagyon dívik hibáztatni valakit vagy valamit, amikor valami tragédia történik; vagy a szülők a hibásak, vagy a társadalom, vagy a körülmények vagy éppen a kisnyúl, de maga, aki elkövette a rosszat szinte már mindig felmentést kap, mert olyan nem létezik, hogy valaki eredentően rossznak születik. spoiler Szeretjük kihangsúlyozni, hogy mindannyian mások vagyunk, a világ színes és nincs két egyforma ember, de közben mégis mindenki csak egyféleképp reagálhat valamire, mert van, ami normális és van, ami nem az. És szándékosan használom a normális szót, mert ez a szó a filmben is elhangyzik párszor és, mert ez a szó nem létezik. Nincs ilyen, hogy valami normális és valami nem az. Legfelejebb valami megszokott, unásig ismételt vagy nem.
Engem csak egy valami zavart végig ebben a történetben, hogy az összes tini kb. kezelhetetlen, öntörvényű, idiótának volt beállítva, ami a valóságban azért nem igaz. Sokáig azt hittem, hogy ez a film társadalomkritika akar lenni a mai tizenévesekről, de nem az volt, éppen ezért nem kellett volna minden gyereket egyformának beállítani. A suliban minden gyerek ugyanolyan pöcs volt, még a lányok is, és egyetlen egy kamasz sem volt közöttük, aki legalább egy pillanatra megrezzent volna a rendőrök láttán, vagy legalábbis nem a jó sztorit látta volna ebben az egész gyilkosságban Illetve azt sem szeretem, amikor olyan kifejezéseket, meglátosokat és mondatokat adnak egy gyerek szájába, ami nem reális, pedig erre nagyon hajlmosak mostanában az írók. Jelen esetben is csak azért bocsátottam meg, mert én úgy értelmeztem, hogy ezzel is azt suggalta, hogy spoiler. Attól, hogy a mai gyerekeknek már több elérhető információ áll a rendelkezésükre az internet lévén, még nem lesznek zsenik, mert bár lehet, hogy sokmindent látnak, attól még élettapasztaltuk nincs. Kicsit hajlamos mindenki túlminisztifikálni a tinédzsereket, közben meg sokszor pont az ellenkezőjét tapasztalom.
A végkövetkeztetést mindenki maga vonja le ebből a filmből, az enyém az, hogy tökéletes szülő nincs, és nem is lesz soha, de egy gyerek értékrendjét ennek ellenére a szülő tudja leginkább befolyásolni. A verbális kommunikáció nagyon fontos és ha lehet még fontosabb, mint valaha, mert úgy néz ki, hogy minél több csatornán van lehetőségünk kommikálni annál kevesebbet akarunk mondani.

Nem könnyű kikerülni a hatása alól, bárhogy próbál közeledni felé az ember: nem tökéletes, mégis nagyon fogós és jelenünk problémáiba két marokkal belenyúló dráma, és hiába nem tökéletes, mégis gyönyörűen kivitelezett mozgóképes műalkotás, kicsit kétarcú, de technikai szempontból bravúros megvalósítással. A Netflix és a streaming formátum határozott ellendrukkereként még arra is hajlanék, hogy a Kamaszokkal talán filmtörténeti jelentőség terén is új etalont villantott a szolgáltató, illetve hogy most lesz igazán fontos és érdekes figyelni a széria jövőjét – vajon hosszú távon mit tud vele kezdeni egy ennél jóval igénytelenebb tartalomfogyasztásra berendezkedett célközönség.

A dolog egyszerűbb vége a technikai bravúr. A Kamaszok mögött meghúzódó alkotói folyamatok lenyűgözőek, igazán joggal alél el az ember attól, milyen provokatívan dolgozták fel a témát, írták meg a sorozatot, a szövegeket, a forgatókönyveket, milyen ügyesek a színészek, milyen briliánsan fejlődik és változik a hangulat részről részre, milyen elementáris erővel ragadják torkon a nézőt mindig kicsit máshogy, mennyire aprólékosan, szinte a pszichológiai hadviselés módszereire apellálva próbálnak minket befolyásolni (talán kicsit már túlságosan is). Ilyen mérvű tudatosságot látni a félbehagyott franchise mozik korában felüdítő, és a sorozat arcává váló Stephen Graham részéről óriási győzelem – nem tudok elképzelni tudatos filmnézőt, aki ezek után ne nézne utána a fickó munkásságának. Mindezt azonban egyszerre támogatja és korlátozza is a híres egysnittes kivitelezés. Mondhatni, körülbelül annyit nyernek vele a vámon, amennyit elveszítenek a réven. A cselekmény sodrása megkérdőjelezhetetlen, nemhogy megszakítani nem lehet a szériát, még pislogni se nagyon enged, kivéve amikor az egysnittezés nem illik az adott epizód jellegéhez. Az első rész belső tempói ingadoznak, hol irreálisan felgyorsulnak, hol lelassulnak az események – itt azonban nyakon ver minket a sokk, az alkotók azt csinálnak velünk, amit akarnak. A második rész a jóval nagyobb bejárt tér miatt rendkívül látványos ebben a rendszerben, de az egész epizódot meghatározó frusztráció nem emiatt épül ki olyan hatékonyan (nekem ez és a negyedik fejezet volt a kedvencem). A harmadik részben a túlmozgásos kameramunka jelzi, hogy féltek, a tapintható belső feszültség ellenére unalomba fullad majd az epizód, ha túlzottan statikus marad a kamaradráma, a negyedikhez pedig érdemben semmit sem tesz hozzá a módszer.
Nem tudok dűlőre jutni, emelte-e a vágások mellőzése a sorozat színvonalát, de mint szenzáció-faktor, kétségkívül hozzájárult a kiugróan pozitív megítéléséhez.
És hát a Kamaszok veleje és esszenciája maga… Az a förtelmesen valószerű és mégis felfoghatatlan groteszk, amikor egy 13 éves tinit úgy tartóztat le egy fél rendőrőrs, mintha egy arab terroristára törnék rá az ajtót. A rengeteg változatos irányból hozzá közelítő értékelés és kritika nem tud elszakadni a széria által ránk gyakorolt lelki hatásoktól, és ez vélhetően így is helyes, hiszen a készítők ezúttal tényleg mondani, jelezni akarnak valamit. Én sem tudok erre mást mondani, mint hogy végre!, végre valakik képesek voltak áttolni a lehető legnagyobb közönséget elérő platformon egy vörös riasztást a mérgező és kontrollálatlan online térben zajló folyamatokról.
A Kamaszok tulajdonképpen azt a költői kérdést ordítja a fülünkbe jól megkomponált szignálként, hogy az online világba fellőtt második életünk, az a pszeudo tér, aminek a helyes használatát és beépítését a mindennapjainkba 20+ éve képtelenek vagyunk elsajátítani, vajon hogyan hathat azoknak a lelkére, gondolkodásmódjára, akik beleszülettek ebbe a – számukra, gyakorlatilag – digitális legyek urába? Hogy nem evidencia, hogy okostelefont adni a kisgyerekek kezébe szinte a jövő generáción elkövetett erőszaktétel? Nem ez a gátlástalan, erkölcsi normák szintjén körülbelül vadnyugati állapotokat tükröző közeg az, ami új szintre emelte, nonstop tomboló lelki terrorrá fejlesztette az iskolai zaklatást? Nem ebben a térben könnyebb manapság két kattintásból bármilyen pornót/torz világképet propagáló idiótát elérni, mint egy mesefilmet? Nem itt vetít magáról folyamatosan minden felnőtt valamilyen hazug, akár elvártnak vélt, akár frusztrációkból táplálkozó képet? Nem ennek hála magányosodnak el az emberek, ülnek a szobájukban, miközben a világ másik oldalán élő ismeretlenekkel vagy AI szerverekkel cseverésznek? Nem felsorolás szintjén kérdem, eljön valamikor a pillanat, amikor a különböző, nagy, globális nyugati szorongások közé becsatlakozik az online tér által zombivá tett tömegek miatti aggodalom? Avagy a zombik hadának sosem jut eszébe aggódni önnön zombiságuk miatt?

Nagy, jelentős, bűnről és bűnhődésről szóló filmalkotások sajátja, hogy egy-egy tragédiát szájbarágás nélkül is kellőképpen kontextusba tudnak helyezni ahhoz, hogy átérezzük a gyilkolás valódi súlyát, az elkerülhetőségét, a nem elrendelt mivoltát. A Kamaszok annak ellenére képes rá, hogy látszólag megtalálta a helyét egy platformon, ami ugyanúgy mesterségesen rabolja a rá előfizető emberek életidejét, mint egy közösségi site, és ezt a funkciót a maga túltolt ingereivel ő is nagyon lelkesen és profin igyekszik betölteni. Ha optimistán közeledek a jelenséghez, ez lehet süvegelendő dolog, de kihúzhatja a széria provokatív méregfogát is: mert mit ér a sok általa szült érzelem és benyomás, ha fél órával a vége után vállrándítva kattintunk át az elmúlt évek harmadik legjobb fantasy sorozatának új évadára?

Egy tiktok értékelés vett rá, hogy megnézzem. Az ajánló illeteőnek, mindig adok a véleményére, mert lényeges, hogy az ember minőségien töltse a szabadidejét. Írással is tölthettem volna, merrt nekem az kikapcsolódást jelent. Egy ismerősöm korábban azt mondta: Arra van időd amire szakítasz magadnak. Hát erre most szakítottam. Nem bántam meg. Nemrég olvastam egy könyvet, amely az élet és halál megfelelő elegye. Az elovasás után pár nappal merőben másképp látom ennek a minisorozatnak a lényegét, amely így jobban átjött. Megkérdőjelezi az ember természetét, az emeri lényt magát és a mögöttes gondolatait. Sokkal több csillagra értékelném, ha lehetne.

Tök jól kezdődik, érdekesnek találtam. Még sosem éltem bele ennyire magam,hogy milyen lehet,mikor valakinek berontanak a házába és letartóztatják, majd rabosítják. Külön durva,hogy egy gyereket. De max a feléig éreztem,hogy leköt. Utána a pszichológusos rész se volt rossz,de jobban értékeltem volna,ha kiderül,hogy milyen következtetéseket volt le a kisfiú viselkedéséből.
A végén vártam valami csattanót, de sajnos ellaposodott. Egybevetve érdekes volt, sajnos ezt gyerekek nem fogják megnézni, meg nem is nekik való, de felelősséggel tartozunk a teteinkért és oda kell figyelni a gyerekekre, mert nagyon gonoszak tudnak lenni. Sajnos nem mindig a szülő a hibás,de nem tudom ez esetben számított-e.
Elgondolkodtató az egész, nem nagy szám, de csak 4 rész.. ha valami másra vágysz, akkor nézhető azért :)

Felkavaró, megrázó, nyomasztó, és a vágás nélküli felvételek tele vannak feszültséggel. Mindig egy-egy szereplőt követ végig a kamera, mit csinál, kivel beszél, hogyan reagál a körülötte/vele történő dolgokra. Szerintem nagyon különleges ez a forgatási eljárás, korábban még ilyet nem is láttam.
Gyilkossággal vádolnak egy kiskorú gyereket, és a büntetőeljárási folyamat korai szakaszain vezet végig minket a 4 epizód, mindig mást helyezve a fókuszba. Az utolsó részben a vádlott gyermek családjának életére gyakorolt hatását mutatja be.
Nem egy könnyed délutáni szórakozás, hanem szívszorító, és komor hangulatú, rá tudja nyomni a bélyegét az ember napjára, de a legfontosabb, hogy elgondolkodtat.
Nem is tudom milyen érzés lehet szülőként megnézni…

Mindenképp ajánlom megtekintésre!

Az első rész remek, a második jó, utána viszont nekem már nagyon ellaposodott, a legvégén pedig már a nagy sírás-rívásnál átestek a ló túloldalára: túlnyújtott és túl sok. Ez a történet jobban tetszett volna egy 2 órás filmben.

Megint rájöttem, mennyire irritálnak a gyerekek, főleg ez a korosztály. (Tisztelet a kivételeknek.)
És csakazértis össze-vissza használom az emojikat.

Első rész kiemelkedően a top rész a sorozatból!! Második rész nekem egy kicsit gyenge volt a harmadik és negyedik rész elment! Szerintem ha egy normál hosszúságú évad lett volna egy minisorozat helyet sokkal jobban ki lehetett volna fejteni a sztorit mint Jamie haverjai felől, az áldozat és Jamie közti viszonykialakulása és az apuka és Jamie közti múltjával. Owen Cooper első alakitása viszont zseniális nagyon nagy jövő áll előtte a filmiparban az biztos!

A hírverés hozott el a sorozathoz, és szerencsére jó választásnak bizonyult, mert egy olyan sztorit kap a néző, amin nem könnyű kiigazodni. Egyszerűnek látszik, pedig nem az.
Annak idején láttam az Elefánt című filmet, majd később elolvastam az egyik srác édesanyjának a könyvét spoiler. Rettentően nehéz sztori mindkettő, a téma iránt érdeklődőknek jó szívvel ajánlom.
Ebben a sorozatban négy részen keresztül látjuk egy gyilkosság nyomozásának a történetét és hatásait a különféle személyekre. A család, a nyomozók, a diáktársak, a szakpszichológus. Nehéz megmondani, hogy a négy részből melyik a volt a megrázóbb, mert itt igazságot tenni nem lehet. A törvény szerint igen, és Jamie bűnös. De ott a kérdés, hogy „amúgy is ilyen” vagy a társadalom formálta ilyenné? Hol volt a család? Hol voltak a tanárok? A család sem hibáztatható, hiszen amit tudtak, megtettek Jamiért, csak nem vették észre a jeleket, vagy ha látták is, talán ők sem mertek/akartak szembenézni vele, hogy valami gond van a gyerekkel… Borzasztó lehet ez a szituáció a szülőknek is, hiszen egy világ omlott össze bennük, ők csak a „gyilkos családja” lesznek. furcsa belegondolni a társadalom reakciójába is, ott a végén a boltos srác, mondta is hogy sokan szimpatizálnak Jamie-vel.
Hol volt az iskola? Az itt bemutatott iskolai részben látszik, hogy a legtöbb gyerek sz-rik bele a dolgokba és talán fel se fogják, hogy egy-egy megjegyzésükkel mennyit ártanak egymásnak, meg fel se fogják, hogy a tetteiknek milyen következményei lehetnek. A tanárok meg kb. idomárok a pokolban. Nem minden gyerek rossz, de itt kissé lesarkították erre.
A hatóságok egyrészt a dolgukat végzik, a rendőrök a felelőst keresik, a bíróság az igazságot, a pszichológus hölgy a megértést. A 3. rész üt, ott már látszik, hogy Jamie mennyire a határon egyensúlyoz, hogy normális legyen, miközben valahogy mégse „normális” a szó hagyományos értelmében.
Témáját tekintve borzasztó sorozat, mert ehhez igenis le kell ülni és figyelni, ez nem egy szájbarágós nyomozósdi, ahol az epizód végére helyükre kerülnek a darabkák. Itt gondolkodni kell, és emiatt nem való mindenkinek a sorozat. A szülőknek kötelezővé tenném, mert ebből is látszik, hogy a srácok világa mennyire zárt és mennyire felszínes tud lenni, ha nem tekint senki a kimondott szavak mögé, csak elfogadják, hogy „nem történt semmi”.
A sorozat vizuálisan nagyon jó, néha a vágás nélküliség zavaró is lehet, máskor pedig rettentően nyomasztó képeket ad és emiatt meggyőző az egész.
Őszintén remélem, hogy a sorozat bezsebel néhány díjat, mert összerakták, Owen Cooper és Stephen Graham pedig nagyot játszik.

Kavarognak a gondolataim, de nem nagyon tudom őket szóba önteni jelenleg. Valaki állítson meg ha megint valami ennyire depiset akarok nézni, mert nem bírom őket.