Csellengők (1994–2015) 90% 1★

Számomra ez a mai napig egy meglehetősen felkavaró élmény. Vagyis, az érzelem az, amit kivált. Gyerekként sokszor néztem a műsort, a Soul Asylum dala pedig belém égett. Akkor még nem értettem a dalszöveget, de így, hogy már értem, csak még inkább érzékenyen érint és nem tudom könnyek nélkül megállni, ha meghallom valahol, mert mindig ez a műsor jut róla eszembe…

Annak idején naiv döbbenettel nézegettem az adás végi képsorokat, rá voltam tapadva a tévére és azt próbáltam kitalálni, hogy kinek milyen személyes története lehet, mi vezetett vajon ahhoz, hogy ezek a gyerekek, felnőttek eltűntek. Egyáltalán, tényleg hol lehetnek, mit csinálhatnak? A fotók alatt dátumokat is mutattak, hogy kit mikor láttak utoljára a szülei, a családja, a barátai… Amikor pedig már több éves intervallumokat tüntettek fel – előfordult ez is, ráadásul nem is olyan ritkán, sajnos –, akkor ott mindig külön meghökkentem kicsit. És, bár szégyellem, de átsuhant az agyamon, hogy szegény talán már nem is él?… Iszonyú fájdalmas volt, na.

Tudom, hogy a műsor tulajdonképpen a 21 év alatt sokaknak segített hazatalálni, ami szerintem csodálatos. Az egyik leghasznosabb és legértelmesebb dolog volt, amit kitaláltak… Illetve úgy tudom, hogy az ominózus telefonszám a mai napig él és lehet rajta jelenteni eseteket.

Egy csillagot azért vontam le, mert rövidke volt egy-egy rész, pedig ha valami, akkor ez elbírt volna hosszabb műsoridőt is. És nem azért, mert tényleg olyan sokan tűntek el, hanem a riportok miatt, amiket az eltűntek rokonaival, barátaival készítettek. Például.