Bóta Café (2012–) 70% 1★

– Nem romlott nagyon a szinkron minősége?
– De.
– Ugye?
– Igen. Azért, mert én nem szinkronizálok már olyan sokat.

– És mindenkinek a kezibe' van az a nyomorult mobil!… Akár vidéken játszok, akár Pesten! Ez egy… Ez egy…
– Előadás közben? Tényleg?
– Hát a nézőknek!
– Én ezt nem… Én ezt azér' olyan nagyon nem… Hát bemondják, hogy kapcsoljuk ki, és akkor mindenki általában elteszi, aztán egyszer-egyszer valakinél megszólal…
– Ezt te komolyan gondolod? Hát nem látod azt a töméntelen fényt?! A nézőtéren?
– Színházban nem. Moziban igen.
– Színházban is!

– Emlékszem, a Rob Royt szinkronizáltam, a Liam Neeson volt a Rob Roy, és egész csapat jött oda, hogy ellenőrizzék, hogy milyen lesz ez a szinkron. Hát hogy a Bobby fogja szinkronizálni?! Annyira beazonosítottak, vagy azonosítottak a szereppel, meg a hanggal. […]
– Bele is szólnak ilyenkor, vagy csak ott ülnek?
– Nem, nem szólnak, csak ott hátul sétálgatnak, mint az állatkertben a plexi mögött a hiénák.

– Ami nagyon nagy kedvencem, az Az egy gésa emlékiratai, ahol Watanabe hangját… Hát, nagyon érdekes, mert a szinkronszínésznél gondolom nem nézik az emberi karaktert, de Watanabe és az Ön karaktere nagyon hasonló.
– Aha, igen, ezt más is…
– Nem tudom, hogy ez számíthat-e valamit, amikor szinkronszínészt választanak. Mert gondolom, hogy Alec Baldwin vagy Nicolas Cage annyira azért mégsem hasonló személyiség. […]
– Minden szinkronrendező másképp dolgozik. Valaki hajszínre oszt.
– Tényleg? Hajszínre?
– Igen. Hajszínre. Hogy például egy szőke nő, akkor az legyen szőke nő. Hát, a mai világban, amikor már festetik a hajukat, nem is értem. De volt, volt ilyen… Akkor valaki a hasonlóságot keresi. Valaki csak a… Nem érdekli a hasonlóság, csak a hangkarakter hasonlósága érdekli. Tehát ez nagyon sok mindennel összefügg. Valaki, hogyha olyan a szerep, hogy lírai, akkor kifejezetten egy „barna hangot” keres, aki erre a lírára alkalmas. Tehát… Sokféle szempont van.

– Azért jöttek le Pestről, azért jöttek le ilyen sokan [Kaposvárra], mert valahol ott kimondtunk valamit, amit sehol senki nem mert kimondani. Egy előadás kimondta.

– Nagyon nagy dolgokra képesek ezek az emberek, akiket trauma ért gyerekkorba.

– Megvan, hogy mér', mitől ilyen nagy! Mer' ezt a fájdalmat valahol le kell rakni. Meg… Meg fölhasználni.

– Hát, amikor az ember biztos valamiben, akkor… Akkor nincs miért várni.

– […] ez a meleg kézzel adás és az időzítés nagyon fontos.

– Kaposvár legenda.