Bóta Café (2012–) 70% 1★

– Nem romlott nagyon a szinkron minősége?
– De.
– Ugye?
– Igen. Azért, mert én nem szinkronizálok már olyan sokat.

– És mindenkinek a kezibe' van az a nyomorult mobil!… Akár vidéken játszok, akár Pesten! Ez egy… Ez egy…
– Előadás közben? Tényleg?
– Hát a nézőknek!
– Én ezt nem… Én ezt azér' olyan nagyon nem… Hát bemondják, hogy kapcsoljuk ki, és akkor mindenki általában elteszi, aztán egyszer-egyszer valakinél megszólal…
– Ezt te komolyan gondolod? Hát nem látod azt a töméntelen fényt?! A nézőtéren?
– Színházban nem. Moziban igen.
– Színházban is!

– Emlékszem, a Rob Royt szinkronizáltam, a Liam Neeson volt a Rob Roy, és egész csapat jött oda, hogy ellenőrizzék, hogy milyen lesz ez a szinkron. Hát hogy a Bobby fogja szinkronizálni?! Annyira beazonosítottak, vagy azonosítottak a szereppel, meg a hanggal. […]
– Bele is szólnak ilyenkor, vagy csak ott ülnek?
– Nem, nem szólnak, csak ott hátul sétálgatnak, mint az állatkertben a plexi mögött a hiénák.

– Ami nagyon nagy kedvencem, az Az egy gésa emlékiratai, ahol Watanabe hangját… Hát, nagyon érdekes, mert a szinkronszínésznél gondolom nem nézik az emberi karaktert, de Watanabe és az Ön karaktere nagyon hasonló.
– Aha, igen, ezt más is…
– Nem tudom, hogy ez számíthat-e valamit, amikor szinkronszínészt választanak. Mert gondolom, hogy Alec Baldwin vagy Nicolas Cage annyira azért mégsem hasonló személyiség. […]
– Minden szinkronrendező másképp dolgozik. Valaki hajszínre oszt.
– Tényleg? Hajszínre?
– Igen. Hajszínre. Hogy például egy szőke nő, akkor az legyen szőke nő. Hát, a mai világban, amikor már festetik a hajukat, nem is értem. De volt, volt ilyen… Akkor valaki a hasonlóságot keresi. Valaki csak a… Nem érdekli a hasonlóság, csak a hangkarakter hasonlósága érdekli. Tehát ez nagyon sok mindennel összefügg. Valaki, hogyha olyan a szerep, hogy lírai, akkor kifejezetten egy „barna hangot” keres, aki erre a lírára alkalmas. Tehát… Sokféle szempont van.

– Az én fő álmom az volt a Terápia három évada alatt, hogy a végén leforgathassam a paródiáját.

– A bohócok nagyon sokszor végtelenül szomorú emberek.

– Hát a Hókuszpókra állítólag valami két hónapig keresték a megfelelő szinkronhangot, […] mindegyiket visszadobták, hogy nem, nem, nem, és akkor valakinek eszébe jutottál…
– […] „Hogyhogy a Csankót még nem hallgattátok meg erre?” És beültem, mivel akkor ülni kellett éppen, beültem, csináltam magamnak egy ilyen fogat, mint a Hókuszpók, és láttam, hogy ez én vagyok! Ráadásul ezt a Hank Azariát én már szinkronizáltam többször, és karakteres szerepekben. Úgyhogy nem volt nekem ő egyáltalán idegen. És én éreztem, ahogy megcsináltam ezeket a pici etapokat, éreztem, hogy nekem komoly esélyem van, hogy megkapjam. Mert hát nagyon rajta voltam abban a pillanatban. És eltelt egy hét, és jött a visszaigazolás, hogy „Na, őt kerestük!”
– Na. Hát megtaláltak!

– Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon, nagyon, nagyon örülök, hogy látom Csankó Zoltánt. […] Én kínaiként láttam őt már a Holdbeli csónakosban is! Ahol kínai császár volt. Csodálatos volt!

– Na most akkor kérdezek egy olyat, amilyeneket én ritkán szoktam, de most… Most úgy eszembe jutott! Hogy… Abba, hogy te így viszonylag fiatal tudsz maradni, abba' benne vannak a nők is? Tehát, hogy neked van egy barátnőd, akire – nem tudom – ilyen 3-4 éve tettél szert […]
– Feltétlenül. Az, aki most velem van, Zsuzsi, az nagyon sokat tesz értem, ő nagyon sokat…
– Ő mennyivel fiatalabb nálad?
– Hát, sokkal.
– Az mit jelent?
– Negyed századot.
– Aha.
– Azt ki tudod számolni?
– Ki tudom számolni, 25. Megy ez nekem! […]
– Tehát mindenképpen szerepet játszik abban, hogy… Hogy én ennyire vitális vagyok, meg… Hát… Hát nem lehet tudni, hogy egy nyugdíjas, amikor befejezte a dolgait, akkor milyen sors vár rá. Mert valaki föladja, valaki alkoholista lesz, szóval… De én… Én azért dolgozom. […] Tényleg sokat, nagyon sokat köszönhetek a Zsuzsinak, aki minden szempontból, meg szakmailag is partnerem. Tehát így fiatalon tart.

– Az ellenzékben gondolkodó emberek azon kisebbségéhez tartozom, akik optimisták. Kevesen vagyunk.