Filmek 5-től 7-ig zóna

– Táncos a sötétben
von Trier nem finomkodott, egyik legerősebb és legjobb filmje is egyben a Táncos a Sötétben, musical örök kedvenc témájáról: az idealista hős bukásáról, és egyben bírálat is a társadalomnak, ami csak álmodozik a musicaleken keresztül, de vak arra a szépségre, ami az orra előtt van. Nem tudnám sokszor megnézni, de akinek a depresszív dráma nincs ellenére, kötelező darab.
https://www.youtube.com/watch…

– Rocky Horror Picture Show
Ezt filmművészet szempontjából tartom egy remekműnek. Mi is lehetne nagyobb főhajtás a B-filmek előtt, mint egy B-film, ami nem csak büszkén vállalja a saját degeneráltságát, de egyenesen ünnepli azt, és arra invitál, hogy vele ünnepelj. Nem csoda, hogy a közönség is rendszeresen beöltözött és a filmmel énekelte a dalokat, ha nyugatabbra játszották valahol. Olykor ilyen az, amikor rajongók készítenek valamit rajongóknak, a trash öntudatra ébredése. :)

– RENT / Bohém élet
Zenei tekintetben ez a kedvencem. Imádom a dalokat róla, már akkor betéve tudtam a legtöbbet, amikor még nem is láttam a filmet vagy a darabot, a darabra pedig vagy egy évvel előre megvettem a jegyet, mert volt róla szó, hogy bemutatják itt is, valami fesztivál keretében, de végül sajnos lemondták azzal, hogy nem az eredeti Broadway társulat jött volna el. Imádom amiről szól, ahogy szól, a karaktereket… sajnos a szerző meghalt mielőtt láthatta volna a sikerét, de a sikere egyértelmű.

– Hair
Biztosan színpadon is óriási élmény, de nagyon jót tett neki, hogy filmre vitték, nem is kelti azt a benyomást, hogy ezt színpadra írták, annyira természetes hatást ad a helyszínek váltakozása, annyira részei a világnak a karakterek, hogy a környezetük sem díszlet, kellék benyomását kelti a dalokhoz, ami azért elő tud fordulni musicaleknél.

– A muzsika hangja – gyerekkoromban anyám kismilliószor megnézette velem. Ha már legyen egy klasszikus is, akkor az Annie-t vagy az Ének az esőben-t félretéve ezt emelném ki inkább. Bár cukormáz és Észak-Koreában is ezt használják többek közt angol oktatásra, valahogy nem tudom nem szeretni.

– Twisted
A Starkid színészcsapat számos musicalt produkált már, főleg paródiákat (Harry Potterből hármat is) amiket aztán ingyenesen közzé is tesznek a youtubeon, ha lefutott a színházban a műsor. Itt a Wicked mintájára (csak rengeteg poénnal meg káromkodással) az Aladdin-t csavarják ki úgy, hogy Jafar a protagonista. A felvétel és a produkció minősége is jók lettek az átlaghoz képest, a dalok is telitalálatok, felettébb szórakoztató.

– Moulin Rouge!
Luhrmann-tól a Rómeó + Júlia már kedvenc volt, ezt a filmet is sokáig csak azért kerültem, mert az elhíresült single belőle ellenszenves volt számomra. Ugyanakkor pazarnak és inventívnek találtam a filmet, főleg, hogy a zenék nem voltak eredetiek, és ez elég merész húzásnak számít.

Robogunk tovább. Korábbi tapasztalatokból kifolyólag bizonytalan vagyok, hogy éppen népszerű-e az adott téma, azt tudom, hogy egyébként egy népszerű filmes műfajról van szó.

Tehát most jön: a musical + zenés filmek.

A musical egyértelmű, zenés filmekbe beleérthetünk táncfilmeket, balettfilmeket, koncertfilmeket, zenés dokumentumfilmeket, szóval nagyon sok mindent. Ami lényeges, hogy a zene ne csak tartalmilag jelenjen meg, hanem fontos dramaturgiai funkciója legyen. Tehát mondjuk egy teljesen átlagos dráma, amelynek a főszereplője zenész, de a zene egyébként a filmben legfeljebb illusztratív, az nem feltétlen idevágó. A videoklipek szerintem megérnek egy külön alkalmat, úgyhogy azzal egyszer még megpróbálkoznánk, ennek okán most kimaradnak.

A határidő: szeptember 27. 23:59.

Dawson City: Frozen Time (2016)
Deep Water (2006)
The Great White Silence (1924)
Ônibus 174 (2002)
The Two Escobars (2010)
Shirkers (2018)
The Galapagos Affair: Satan Came to Eden (2013)

Dokumentumfilm:
1. Ember a felvevőgéppel (Vertov, 1929)
Filmre vitt filmelmélet, mai napig ez a csúcs. Játékos, lírai, filozofikus és radikális.

2. Leviathan (Castaing-Taylor/Paravel, 2012)
Nem-narratív dokumentumfilm, nincsen semmilyen ismertetés, narráció vagy magyarázó szöveg. A szenzuális tapasztalatra épít. A „hagyományos” dokumentumfilmhez képest nem tudunk meg semmit, helyette részesülünk valamilyen nem hétköznapi tapasztalatban. De maga a tapasztalás módja is radikálisan más. Az új eszközök (extrém sportok felvételéhez használatos, rendkívül mobilis és strapabíró kamerák) új látványok megalkotását teszik lehetővé. A Harvardról indult etnográf-kísérleti filmes labor az egyik legizgalmasabb fejlemény az elmúlt 15 évből.

3. Vesnoy (Kaufman, 1929)
Kaufman valójában Dziga Vertov testvére és kezdetben együtt dolgoznak (a harmadik testvér, Boris, legendás operatőr, Jean Vigo alkotótársa). Erről a filmről elmondható nagyjából ugyanaz, mint az első helyezettről, kevesebb elmélet, kevesebb reflexió, de majdnem annyira lenyűgöző.

4. Balle traversant une bulle de savon (Bull, 1904)
A korai film rendkívül kísérletező volt és szabad, határtalan, mindenfelé tapogatózó. Persze milyen is lenne valami, ami éppen születőben van. A tudományos film, a természetfilm, az oktatásra szánt anyagok mai napig elég mostohán vannak kezelve, vélhetően alárendelt funkciójuk okán, nem lényeges az esztétikai szempont és ezt maguk az alkotók is ritkán vannak tekintettel. Ez az 1904-es kisfilm önmaga dokumentációja is, hiszen a világ leírásának, a jelenségek rögzítésének egészen új formája születik meg. Ráadásul a film legnemesebb küldetését teljesíti, nevezetesen a láthatatlan (vagy az addig láthatatlan) ábrázolását.

5. India, földanya (Rossellini, 1959)
Godard ifjúkori lelkendező kritikájában azt emeli ki, hogy Rossellini világot teremt. Dokumentum és fikció között mindig vékony a határ, ha egyáltalán létezik, ez bőven vita tárgya. Itt a szokásos, az életműre jellemző (különösen Paisà) epizodikus szerkesztéssel 4 különálló történetet mesél el. Klasszikus vezetésű, magas színvonalú, novellaszerű történetek. Minden dokumentum fikció, Rossellini filmje a legizgalmasabb, legszerethetőbb (!) demonstrációja ennek a tételnek.

6. Masao Adachi (Grandrieux, 2011)
Ha portré, nagyon speciális portré, sokkal inkább egy találkozás dokumentuma, ahol legalább annyira fontos, hogy Grandrieux mit tapasztal meg idegen környezetben, mint amiket Adachi mond magáról. Egyáltalán hogyan érzékelik maguk körül a világot, milyen tér jön létre a találkozásból, milyen erővonalak ágaznak szét. A stílus a megszokott, de a játékfilmekhez képest talán lebegőbb, melankolikusabb, költőibb, kevésbé nyers vagy kemény. Hipnotikus élmény, egyúttal a gerilla filmezés kitűnő példája.

7. Cameraperson (Johnson, 2016)
A legszemélyesebb film látszatra a lehető legszemélytelenebb formátumban. Johnson önarcképe ugyanis alig szolgál életrajzi adalékokkal, sokkal inkább egy tekintet története. Johnson operatőr, számtalan dokumentumfilmen dolgozott és magánéletében is szereti rögzíteni az eseményeket, ezekből kapunk rövid epizódokat. Kézenfekvő, elképesztően egyszerű és talán pont ennek okán lebilincselő megoldás. Egyben felveti azt a filmtörténeti kérdést is, hogy ki a filmek alkotója? A szerzői film elméletétől kezdve erre a válasz: a rendező. Létezik-e vajon olyan film, amelynek szerzője mondjuk a vágó? Vagy az operatőr? Ha ezt alaposan meggondoljuk és kipróbáljuk, gyökeresen eltérő módjai adódhatnak a befogadásnak.

+ 5
Histoire(s) du cinéma (Godard, 1989–1999)
RR (Benning, 2007)
Filming 'Othello' (Welles, 1978)
Profit Motive and the Whispering Wind (Gianvito, 2007)
James Benning: Circling the Image (Wulf, 2003)

DOKUMENTUMFILMEK:

Nem sok filmet láttam ebből a kategóriából (legalábbis a snittes jelölések szerint, jóval több rémlik, de most maradtam ezeknél), de az a furcsa helyzet állt elő, hogy mégis nehéz volt csak hetet kiválasztani közülük, mert majdnem mindet őszinte lelkesedéssel tudom ajánlani. (Nyilván, mert olyan személyről vagy témáról nézek dokumentumfilmet, aki/ami érdekel is. :))

Utólagos megjegyzés: Ahogy végignézek a listámon, nem vagyok benne biztos, hogy ezek a klasszikus értelemben vett dokumentumfilmek, de mentségemre szóljon, hogy figyelembe vettem a snittes címkéket is. :)

1. Mystify: Michael Hutchence (2019): Ha jól emlékszem, ezt a filmet már hoztam az életrajzi kategóriában is, de azt hiszem, ide is befér. A (számomra) nagyon érdekes témán túl úgy érzem, a megvalósítás is kiemelkedő, kifejezetten nem sablonos, és úgy sikerült megrendítőnek lennie, hogy mégsem volt bulváros és hatásvadász.

2. Depeche Mode: 101 (1989): Na, itt azért főleg a DM az oka a helyezésnek, de azért filmként sem volt rossz. Nem tudom, milyen lehetett a megjelenésekor látni, biztosan hozzátett volna még az is az érzéshez, de azért valami talán így is átjött, még ha „kis” lemaradással sikerült is felfedeznem a zenekart és ezt a filmet. spoiler Tetszik az ötlet, szimpatikusak voltak a szereplők, az egész olyan nosztalgikus hangulatú, ezért szeretem. Nagyon tetszett egyébként a Depeche Mode: Spirits in the Forest (2019) is, de nem mondanám kedvencnek.

3. Szigetfilm ’96 (1997) & Kell egy hét együttlét (1998): Bocsánat, de itt döntésképtelen voltam… Érthetetlen okokból vonzódom a külföldi és magyarországi fesztiválok TÖRTÉNETE iránt, bár a Szigeten és a VOLT-on is csak egyszer, egy koncert miatt voltam. Talán ugyanaz lehet a helyzet, mint amit fentebb írtam, valami nosztalgikus érzés köt ezekhez, hogy talán régen ez is jobb volt… :)

4. Rocktérítő (1988): Itt is kicsit necces a műfaji besorolás, de mondjuk, hogy dokumentumfilm is. Több szempontból is érdekesnek tartom a bemutatott történéseket, és a Neurotic zenéjét kifejezetten szeretem is, ezért jöhetett a kedvencek közé.

5. Dizájneren (2016): Nehéz azt írni egy ilyen filmről, hogy kedvenc, de mindenképp helyet érdemelt a listámon. Fáj nézni, sokkoló, reményvesztett és dühös is lesz tőle a néző, és szerintem még van egy elég fontos hatása: szembesít azzal a nehezen feldolgozható, feszültséget és félelmet keltő dologgal, hogy bárkivel megtörténhet. Igen, mert a főszereplő egy érzékeny, intelligens, jó megjelenésű férfi, akinek egy aggódó anyukája biztosan van, mégis ebbe a helyzetbe került… Empátia fejlesztésére is kiváló.

6. Arthur Miller: Writer (2017): Még a karanténosdi kezdetén, „unalmas” napjaimon akadtam erre a filmre. Nem tudtam többet Arthur Millerről a kötelezőnél, de ez a film kedvet csinált a műveihez. De itt most kifejezetten a filmet is dicsérni szeretném, szerintem nagyon igényesen összerakott doku lett, végig fenntartotta az érdeklődést. Szerintem érdemes megnézni.

7. Szerelempatak (2013): Nehéz volt a döntés, de végül megkapta az utolsó helyet. Ez egy nagyon ötletes, őszinte és aranyos (igen, aranyos) film. Nem szokványos módon boncolgat egy sajnos még ma is tabunak számító témát, de amellett, hogy könnyednek tűnik, bőven vannak mélységei is.

Szeretném még megemlíteni azokat a dokumentumfilmeket is, amik nem fértek fel most a listára, de mindenképp ugyanannyira ajánlom őket megnézésre, mint a fenti hetet:
Pol Pot megye punkjai (2000), Gimme Shelter (1970), Woodstock (1970)

Az ölés aktusa
A csend képe
Koyaanisqatsi
Baraka
Sans Soleil (Nap nélkül)
Nanook of the North
Leviatán

Dokumentumfilmek

Az ölés aktusa
A csend képe
Legkedvesebb ellenségem
Tisztogatók
Dawson City: Frozen Time
Bánat és szánalom
She's Beautiful When She's Angry

Az ölés aktusa (2012)
A csend képe (2014)
Samsara – A lét örök körforgása (2011)
Koyaanisqatsi – Kizökkent világ (1982)
A Föld sója (2014)
Jodorowsky's Dune (2013)
[[https://snitt.hu/filmek/paris-is-burning-1990]]

Dokumentumfilm:

Sötétség és köd (1955)
Ember a felvevőgéppel (1929)
Az akarat diadala (1934)
Nanuk, az eszkimó (1922)
Berlin, egy nagyváros szimfóniája (1927)
Föld, kenyér nélkül (1933)
Legkedvesebb ellenségem (1999)

Evezzünk tovább az egyik (sokadik) kedvencemmel. A következő téma: a dokumentumfilm.
(Ehhez köthető az egyik legrégebb óta tartó és töretlen népszerűségnek örvendő snittes kihívás, ajánlom mindenki figyelmébe!)

A határidő: szeptember 13. 23:59.