Észak-északnyugat (1959) 80% 103★

Két okból is nyugodtan idemásolhatnám a Szakadt függönyhöz írt értékelésemet: klasszikus mivolta ellenére ez a film nálam nem, vagy csak kevésbé működött, bár kétségkívül jobban muzsikált, mint a Szakadt függöny, illetve témájában abszolút rokonságot mutat vele és a késői Hitchcock-életmű titkosügynökös, hidegháborús konfliktusokat feldolgozó darabjaival.

A hét pont persze a minimum, amit egy ekkora kaliberű klasszikus kaphat, hisz az említett késői Hitchcock-karrierben ez egy igazán esszenciális darab. A rendező kedvenc problémáját, a tévedés áldozatát, a félreértés miatt veszedelembe kerülő hős karakterét nagyon ügyesen szövi bele az ekkortájt rá jellemző epikus, nagy volumenű cselekménybe. Megvan tehát az ív, ami egy több évtizeden át boncolgatott alapkonfliktust beemel a jelen, a hidegháború világába, jelezvén: a tévedésből megvádolt és a rendszer által felzabált emberek háborúban és békeidőben is ott vannak körülöttünk, mi is lehetünk egyek közülük.
A mozi kulcsfegyvere Cary Grant, aki James Stewart mellett a hollywoodi léptékben dolgozó Hitchcock legmeghatározóbb, vélhetően kedvenc színésze, és aki itt 55 éves létére örökifjú nagyvárosi playboyt alakít – van ebben talán egy picike kis képzavar, de Grant tehetsége és karaktere abszolút elbírja a dolgot, bár néha úgy éreztem, magát a forgatókönyvet is fiatalabb karakterre szabták.
A mozinak minimum két ikonikus jelenete is van, ami túlzás nélkül filmtörténelmi jelentőségű. Egyrészt a repülőgépes üldözés, ami teljes joggal vált legendává, bár furcsa mód esetében sem érzem azt a nagyon erős húzást és feszültséget, amit számos korábbi Hitchcock moziban elértek a makettekkel és az ügyesen bevilágított díszletekkel – a Grant feje felett elhúzó kétfedelű nem tudja elérni azt a mély és ijesztő, dinamikus benyomást, amit például A tizenhetes számú ház vasúti jeleneteiben láthattunk. A jelenet végkimenetele egyébként is kérdéses, de a bevezetője a néptelen pusztában buszról leszálló főhőssel annál erősebb.
A másik csúcsmotívum a történetet lezáró idill az alagútba berobogó vonattal. Állítólag ebben a moziban Hitchcock direkt nem akarta túlhangsúlyozni a jelképeket, szórakoztató, szerintem mondhatjuk, igazi amerikai filmet akart készíteni, ám a végén ez a bizonyos illetlen jelképesség szinte leugrik a vászonról – valahogy mintha azt üzenné (nekem legalábbis), hogy nem szabad túlságosan komolyan vennünk ezt az egészet, ezt az egész filmipart, a mozgóképes művészetet, a hollywoodi filmet, mint műalkotást és terméket.
Mindezzel együtt, sok Hitchcock darabbal szemben az Észak-északnyugat szerintem nem öregedik szépen. Nem okvetlen lassú vagy unalmas film, de kétségkívül régimódi 1959-hez viszonyítva, és ezek a kétórás Hitchcock-thrillerek már korábban is fejfájást okoztak nekem: ha jobban meggondolom, 1955-től „felfelé” nem is nagyon tudok számomra igazán kedves Hitchcock-műveket hivatkozni…

Indokoltan klasszikus, egyszer mindenkinek látnia kell – a fentiek szigorúan egyéni nyűgök, senkinek se vegye el a kedvét a filmtől!

Jó kis 50-es évekbeli krimi, aminek jól állnak a tökéletesen megkomponált mozdulatok, makulátlan stílus és ropogós ruhák. Mint krimi nekem bejött a sztori, és a szerelmi szál pont kellett bele, bár látom ezt sokan kritizálták. Én szerettem, jól esett.

A film és a történet egész jó volt, de ez a Cary Grant milyen rossz színész! Azon kívül, hogy még a tartása is rossz, szerintem egyáltalán nem alakított semmit ebben a filmben. A magyar szinkronhangja sokkal több átélést vitt a filmbe, mint maga a színész. Persze értem, hogy miért lett akkora sztár, de annak semmi köze a tehetségéhez.

Az első Hitchcock film, ami felkerült a kedvenceim közé, pedig nem Cary Grant-en múlott, mert ő rettentő pocsék módon játszott, meg aztán lehet, hogy a forgatókönyv is csöppet rásegített, egy átlagember mégsem kezd el magabiztosan nőcsábász szövegeket lökni miközben gyilkossággal vádolják és mindent hátra hagyva menekülni kényszerül, Grant-en a pániknak vagy kétségbeesésnek szinte nyomát sem látni, ellenben kellemesen elbájolog néha. Erősen átjön a kor férfiideálja, ami más kémfilmekben is visszaköszön: a 40-es, kifinomult markáns férfi öltönyben, és azt hiszem a nőideálok is hasonlóan egysíkúak voltak az álomgyárban, de hát ezt nem lehet csak egy film hibájának felróni, ez hatotta át azokat az időket. A film izgalmas, ötletes, van benne csavar, vannak emlékezetes jelenetek és a film végén a mesteri vágás, amitől az állam esett le, annyira betalált.

Á, újabb Cary Grant főszereplésű Hitchcock, ezt igazán nem hagyhattam ki. Újabb menekülős, azt hiszik én vagyok a gyilkos pedig még sem típusú film, de még nem unom, nagyon tetszenek ezek a kémes vonalak, és a humor is, ami átjárja az egészet. A szerelmi szál annyira nem jött be, azt kihagyhatónak gondolom, de amúgy jó film ez is, érdemes megnézni.

A film alatt nem lehet unatkozni, ez tény. Nem lett kedvenc, de Cary Grant elismerést érdemel. Jól játssza szerepét. Mókás, de közben férfias, okos, folyton azt hangoztatja, nem tud semmiről semmit, de közben könnyedén feltalálja magát. Partnernője illik hozzá. A film témája pedig a Hitchcocktól nem idege félreértések sorozata.

Nagyon tetszett a film egészen a közepéig, eddig ugyanis jól fel volt építve a történet. Kellően rejtélyes volt, igazi hitchcocki darab, de sajnos a film második fele kicsit csalódást okozott. Sokkal csavarosabb, izgalmasabb történetre számítottam, mint ami lett belőle. A végén még egy kis romantika is, nah jó ez még belefért. Cary Grant fantasztikus volt, csakúgy, mint Eva Marie Saint, de szerintem ennél azért vannak jobb Hitchcock filmek.

Kiválóan sikerült kémfilm-thriller. A történetvezetése ugyan tényleg az 50-es évekre jellemző, a témához képest elég nyugisan alakul, de mégis a végéig izgalmas, fordulatos, érdekes, és alapvetően nem feltétlenül egyértelmű, mi is lesz a vége. A történetben inkább a nyomozás játssza a főszerepet, Thornhill kicsit ügyetlen, de mégis elég kompetens a témában, és Hitchcock módszere ennek is elég nyugtalanító színezetet adott. Akció jelenet nincs sok, és azok is rövidek, de legalábbis a kor követelményeihez igazodva látványosak.

Régóta meg akartam nézni ezt a filmet, de nem volt annyira jó, mint ahogy vártam.

A rendező kedvenc motívuma, azaz amikor egy mit sem sejtő fickó belekeveredik a nagyok játszmájába itt is megvan. Amit Hitchcock kihoz ebből, az viszont zseniális. Ebből lopkod minden nullanullahetes film.