A rakparton (1954) 75% 53★

Na ez azért már kellett. Igaza van azoknak a kritikáknak, amik elvakultan inkább koncentrálnak Brandóra ebben az esetben, mint magára a konkrét filmre – még annak ellenére is, hogy Budd Schulberg könyve és az abból érezhetően ihletett mozit faragó Kazan története jól rímel egy teljes korszakra, sőt, előrevetít egy még sötétebb és igazságtalanabb jövőképet. De még ezt is felülírja Brando lehengerlő színészi munkája.

Az őt ért méltatások java a legtöbb filmjében mintha nem igazolódna vissza, de itt igen. Ehhez valószínűleg annak is köze van, hogy az ötvenes évek elején ennyire erőteljes karizmával jelen lenni a vásznon nem volt mindennapi dolog. Pontosabban, bár ugyanezt a hipnotikus vonzerőt elérte szerintem sok más legenda is (Bogart jutott elsőre eszembe, de a sor nyilván folytatható még hosszan), amit Brando előadott, az mégiscsak újszerű volt, és aligha véletlenül hivatkozik rá az őt követő generáció szinte minden tagja szemfelnyitó erejű példaképként*.
Kellett azonban ehhez érzésem szerint egy jól kitalált szerep és történet, ami megadta neki a lehetőséget, hogy valódi, újfajta hőskarakterré váljon – olyanná, aki bukott, gyenge hős, és a film nagy részében arról szól a jellemfejlődése, hogy elérjen egy végpontra, ahonnan sok korabeli filmes karakter indult egy mozi elején. A rakparton igazi amerikai társadalmi dráma, a korabeli közéleti helyzet felkérdezése, szembesítés, már-már politikai állásfoglalás, ami bizonyosan minden létező téren hatott a jövő filmkészítőire – nélküle talán Scorsese és Stone sem csinálta volna azt karrierje egy-egy pontján, amit.
Ebben az összképben valóságos csoda, hogy Brando tündöklése nem veszi el a reflektorfényt a többiekről: Karl Malden szerintem ugyancsak rendkívül és mindenhol érdekes figuraként tud megjelenni, itt is állja a sarat, amit a feltörekvő fiatal kolléga szór rá, de még a szintén bőven pályakezdő Eva Marie Saint is nagyon ügyes, sőt, Lee J. Cobb is egyértelműen nyomot tud hagyni a néző tudatában durva és mégis joviális, manipulátor maffiavezérként.
Itt szinte csak apró érdekességek lehetnek, de ki szoktam rájuk térni: a zene Leonard Bernstein munkája, de meglepő módon nem emlékezetes, sőt, általában a vizuális tartalom abszolút háttérbe is szorítja. Önálló kiadást soundtrackként nem is nagyon élt meg tudtommal, csak egy szimfonikus zenekarra átdolgozott szvit formájában került rá egy Columbia LP-re. Ehhez hasonlóan a magyar szinkron sem domborít igazán jól, és végiggondolva a dolgot, nem is ugrik be, volt-e valaha Brandónak fix, visszatérő szinkronhangja… Dózsa László itt szerintem nem volt a legjobb választás, bár a kollégáival hallhatóan próbálkoztak visszaadni valamit ebből a bizonyos dokkmunkás-angolból. Egyébként Brando kapcsán talán Vass Gáborra tenném le a voksomat a korábbi tapasztalatim/emlékeim alapján.

Joggal gyakran idézett, sokat emlegetett film az A rakparton, nincs is vele kapcsolatban kifogásom, illetve hasonlóan a Férfisorshoz és az A vadhoz, remekül prezentálja, miért is lett Brando a filmtörténetben az, aki.

*Mondjuk itt illene szerintem hivatkozni még a fiatalon egyből legendává váló tehetségek között Montgomery Cliftre is, aki egyértelműen Brandóval azonos kategória, ugyanez az újfajta színészikon, csak éppen a Brandót évtizedekig felszínen tartó legendáriumi glória nélkül…