A félelem bére (1953) 87% 66★

Ha van minden létező aspektusban tökéletes film, akkor ez az. 1953-as elkészülte óta konzekvensen generációk eltérő ízlésű és hátterű nézőit tarolja le kortól és nemtől függetlenül, ennek pedig oka kell hogy legyen, aligha a mára több tucatszor feldolgozott alapkonfliktusa okozza népszerűségét. Annak összefoglalására, hogy mitől is ennyire nagyszerű A félelem bére, most csak röviden tennék kísérletet.

Az a bizonyos jól kitalált alapkonfliktus egy irodalmi szempontból amúgy nem igazán kiugró regény lenne, ami egy klasszikus gladiátorsztorit mesél el: reménytelen helyzetben, öngyilkos feladatot elvállalva néhány tengődő, a közép-amerikai posványban ragadt európai kísérletet tesz elnyerni a pénzdíjat, amivel aztán hazajuthat végre. A feladat allegorikus: rendkívül instabil robbanóanyagot visznek egy lángoló olajkúthoz, teherautón, járhatatlan utakon. A XX. századi ember küzdelme ez a géppel, az iparral és kapitalizmussal egyszerre, életük ára szinte kifejezhető egy repülőjegy árában, miközben minden ellenük összeesküvő erő dehumanizált, természeti, vagy mesterséges akadály – a természetet le kell törniük, a technikával haláltáncot kell járniuk, hogy az eszköz és a segéderő ne váljon koporsójukká, a pokoli tüzet elfújni hivatott robbanóanyag ne őket tegye semmivé egy ezredmásodperc alatt.
A film nyilvánvaló szépségét adja egyrészt ennek a küzdelemnek az ábrázolása. A lassan a talajba maró kerekek, a kilométereket falatról falatra szelő gépek látványa egyszerűen vonzó. A félelem és a rettegés ehhez kapcsolt ábrázolása összetett írói, rendezői és színészi feladat egyszerre, és itt a mozi nagyot húz. Főszereplőnk közül kettőt követünk közebbről, ők az antihősök: másokkal és egymással is aljasul bánnak néhány sorsfordító, vagy éppen hogy nem sorsfordító pillanatokban, viselkedésük taszító, ám ennek oka van. Mario és Jo túlélő üzemmódban van már a film első pillanatától, őket feszíti szét leginkább a régi, a normális élet iránti vágy, illetve hátterük is drasztikusan különbözik a többiekétől: Jo bűnöző, vélhetően ölt már embert (spoiler), de valószínűleg Mario is a törvény elől menekült el Párizsból – Yves Montand itt mintha a jellegzetes, nagyszájú és féktelen belmondói figurákat előlegezné meg. Pillanatnyilag bármire képes lenne, hogy elhagyja Las Piedrast. A küldetés során az általuk adott reakció a halálfélelemre drasztikusan különbözik, és újabb ellentétet szül, fokozottan aláhúzva az egész szituáció embertelenségét.
Luigi és Bimba velük szemben bántóan félretolt, egy kevésbé őszinte, idealistább hangvételű filmben talán magasra emelt figurák, egy kedélyes olasz, aki munkát, egzisztenciát, lehetőséget talált az életre az élhetetlenben, de sokkal erősebb kényszer hatására kellett elvállalnia a küldetést, illetve egy germán holokauszt-túlélő, aki élet és halál között lebeg már alapesetben is, és a néző nem is teljesen érti, miért vállalja a fuvart – azon azonban elcsodálkozik, hogy ennek keretében a lehető legemberségesebb énje kerül felszínre, tele kedéllyel, problémamegoldó hajlammal, türelemmel. Az ő párosuk egymástól messze eső ellentétekből indulva alkot végül harmonikus duót, és megint csak aláhúzandó a film kegyetlenségét: spoiler.
A film megrázó őszintesége tehát abban áll, hogy véletlenül sem a nehezen megőrzött emberi méltóságot és nagyszerűséget, hanem a minél gátlástalanabbul levetkőzött, pillanatnyilag feláldozott humanizmust „jutalmazza”, amit értünk ugyan, de feldolgozni nehezünkre esik, hisz mindig is az ellenkező esetet idealizáltuk és hittük.

A mozi egyébként a bevállalós rendezés és a színészeket sem kímélő szituációk nyers, egyenes bemutatása miatt rendkívül megrázó dráma és feszült, a figyelmet fenntartani képes thriller is. Ezt megerősítik azok a jelenetek, amik a mozi elején, még az utazás előtt mutatják be a lézengők mindennapjait – a mulatság, Luigi és Jo első erőpróbája egyenesen zseniális! Maga az operatőri munka, a vágás és a rendezés elsősorban a szigorú és egyenes, egyértelmű történetmesélésre koncentrál, de ebben következetes és minőségi. Szép és finom részletekben így is bővelkedünk: a pocsolyák tükörképében filmezett teherautó hihetetlen látványt nyújt. Technikai oldalról az egyetlen gyenge pont a számos kópiából kivágott „hullámbádog” szekvencia, ahol egyszerűen túlságosan nyilvánvaló, hogy a színészek vetített háttér előtt játszanak. Azokban a verziókban, amikből kivágták ezt a nagyjából húsz percet, az ember átérzi a mozi tökéletességét: technikailag ma kockáról kockára ugyanígy leforgatva is tökéletes hatást érnének vele el. Trükkfelvételekről tulajdonképpen ezt leszámítva nem is beszélhetünk, csupán néha látunk utalást arra, hogy a teherautókat talán nem a színészek, hanem kaszkadőrök vezetik, néhol viszont épp ellenkezőleg, világosan ők maguk vannak ott a fülkében. Teljesítményük így nem csak művészi, hanem fizikai is, amiről tudható, hogy Montand és Vanel esetében hosszú távú nyomorúságot okozott még. Ha már a színészeknél járunk, talán Véra Clouzot az egyetlen kérdéses pont, bár karaktere sem ad túlságosan sok lehetőséget az értelmes kibontakozásra.
A magyar szinkronról szólva, a klasszikus, Kálmán György nevével fémjelzett magyar verzió örökerejű, de a modern, Kamarás Ivánnal készült változatnak is bőven van létjogosultsága. A nagyon ősi Gábor Miklós-félét még nem hallottam.

Nem kérdés, hogy a valaha készült legjobb mozik listáján előkelő, ha nem kötelező jelleggel dobogós darab kell hogy legyen A félelem bére. Megrázóan őszinte, zsigerileg ható, komoly reflexió korára különböző rétegeiben lebomló allegóriáival és nyilvánvaló sugalmazásaival is, maximális művészi és technikai kivitelezés mellett. Természetesen ajánlott.

Ezt a filmet ha hússzor, akkor egyszer sem… Nagy kedvenc

Kemény történet egy kemény világról. Az emberi munkaerő igénye és az ember, mint gyenge és törékeny lény kiszolgáltatottsága olyan nyersen kerül megfogalmazásra, hogy film vége után még órákig ezen járt az eszem.
Nagyon precízen épülnek fel a karakterek, akik részben szerencsevadászok, hiszen épeszű ember nem vállalkozna a küldetésükre, részben a megélhetésért küzdő kisemberek és mélyen, bent van bennük valami hősies, elvégre az egész út egy mentőakció, még akkor is, ha nem a nemes ösztön az elsődleges motiváció.
Az egész film feszülten ragasztotta a képernyőhöz a figyelmemet és amellett, hogy érdekes és kevéssé ismert korképet kaptam, az emberi sorsok és a történések végkifejlete is sokkoló volt.
Nehezen emészthető, de nagyon is érdemes alkotás.

Ennek a filmnek az érdekessége, hogy 1953-ban jött ki, fekete-fehérben, ám a 90-es évek közepén átesett egy restauráción, amikor is eredeti készítői (vagyis inkább azok jogutódai) úgy döntöttek, jobban állna a műnek a színes változat. Hogy ez mennyire volt jó ötlet, vitatható, bár a tény, hogy a színvilága, kontrasztjai így is egy korabeli színes filmet idéznek, valamint hogy a műben nagy szerepet kap a természet és annak kizsákmányolása, ami ugyebár jellemzően jobban működik, ha látjuk a színeket is. De alapvetően mindegy is, mert végső soron bármelyik változat elé is sodor a véletlen, mindenképp egy elképesztően erős és hatásos filmet látunk.
A film alapvetően elég kemény világot tár elénk, kemény, némileg bűnözőhajlamú emberekkel és sivár, egy nagy cég által alakított rendszert, amiben ezeknek az embereknek alig van helyük. A történet első blikkre elég egyszerű, de vitathatatlanul izgalmas: két teherautónyi nitroglicerin indul el egy 500 km-es útra a fúrótoronyhoz, de mivel közép-amerikai tájakon járunk, így az út már csak azért is veszélyes, mert a legkisebb bukkanó is katasztrófát okozhat, de a rossz állapotok miatt lerohadó hidak, leomló sziklák és egyéb akadályok is nehezítik a dolgukat. És épp ezért a néző az alapvetően antipatikus főhősökkel is könnyedén azonosul, nagyon izgul, hogy mi lesz az utazás vége. A film történetvezetése is kiváló, nem túl gyors, de nem is hagyja, hogy akár csak egy percre is lankadjon a figyelmünk. spoiler