A félelem ára (1977) 77% 15★

Az az igazság, hogy az eredetit eléggé szeretem ahhoz, hogy sokáig kerüljem a feldolgozást és eléggé vegyes érzelmekkel, de legfőképp kételkedéssel ültem neki a szükségességét illetően..
Ami nagy különbség a kettő között, hogy az eredeti sok dologról nem mesélt, hanem a néző képzeletére bízta azt. Ilyen például a szereplők előélete, az spoiler vagy az, hogy mi történt pontosan a spoiler indulás előtt. Ebből a spoiler nem lényeg, de a másik két dolog bennem azt váltotta ki, hogy teljesen elidegenedtem a szereplőktől. Hiába nem voltak fekete-fehéren spoiler az első film szereplői sem. Valószínűleg így történtek a dolgok ott is, (a könyvet nagyon rég olvastam ahhoz, hogy emlékezzek),de ezen részletek jótékony homályba fedésével könnyebb volt megkedvelni őket és azonosulni az érzéseikkel az úton. Ott a spoiler kétségbeesett kitörési kísérletét éreztem, itt pedig csupán néhány spoiler utolsó esélyét a folytatásra.
Nem tudom, hogy ennek vagy a szereplőválogatásnak vagy a dialógusoknak köszönhető-e (vagy hogy a régebbit többször láttam), de Roy Scheider-en kívül egyik szereplő sem maradt meg bennem így néhány nap után. Igazából Scheider is csak azért, mert ismerem. Valahogy nem voltak annyira erősek. Scheider társa sem volt annyira spoiler alaknak mutatva, így meg olyan semmilyen maradt.
A másik feltűnő dolog a környezet megváltoztatása volt. Az, hogy a poros hegyeket esőerdőre cserélték, viszont igazából rendben volt, mert bár az azonos események felismerhetőek, mégis új köntösben nézve érdekesebb spoiler, mintha egy az egyben másolták volna a jelenetet. Így korrekt remake-ként tekinthetek rá.
Ami viszont ámulatba ejtett, az a fényképezés. Nem győztem csodálni a felvételeket. A színek, a részletek, a hangulatteremtő erő. Az operatőröknek minden elismerésem, fantasztikus munkát végeztek.
A zenével kicsit vegyes az érzésem, mert amennyire idegennek éreztem a filmtől, pont annyira tetszik viszont magában. Kicsit Presser Electromantic albumát juttatta eszembe.

A minden lehetséges módon elszúrt 2024-es francia remake után nagyon felüdítő volt az 1977-es amerikai A félelem bérét megnézni: a Sorcerer valójában nem remake, inkább a könyv egy új feldolgozása, ami annyira függetleníti cselekményét még magától az eredeti történettől is, hogy legalapvetőbb felvetésén túl nem is nagyon lehet összehasonlítani az ’53-as francia mozival. Nekünk ennek ellenére meg kell ezt tennünk, ugyanis a húsz évnyi korkülönbség remekül rávilágít arra, miként változott meg a sztori adaptálhatósága, a mindenkori jelenbe történő beilleszthetősége. Ezen a téren egyébként óriási szerencse, hogy a blockbuster-éra előestéjén Friedkin rendkívül öntörvényű mozit alkotott, semennyit sem engedve rendezői koncepcióiból, művészeti elképzeléseiből – ilyen tekintetben azt hiszem, mindenképpen partiban van Henri-Georges Clouzot-val.

A félelem ára legelőször is félelmetes mozi, több aspektusban is. Ma leforgatni gyakorlatilag lehetetlen lenne, nemcsak azért, mert számos jelenetében látványosan emberéletek forognak kockán, hanem mert hajlandó bevállalni néhány olyan extremitást, amire a modern filmnéző egyáltalán nem lenne vevő. Az egyik főhősünk egy arab terrorista, aki a film nyitányában felrobbant egy forgalmas negyedet Jeruzsálemben. Van mellette egy fehérgalléros francia gazdasági bűnöző, egy szótlan latin bérgyilkos, illetve egy amerikai bandatag – csupa-csupa ellenszenves, azonosulásra szinte semennyire sem méltó figura, akiket Friedkin még beszélni sem hagy. Amidou szövegkönyve felférhetne egy zsebkendőre, Francisco Rabalé még szűkösebb. Cremer kapja szükségszerűen talán a legtöbb mondatot, teret és érvényesülési lehetőséget, de ez nem jelenti azt, hogy színjátszás szempontjából bárkinek is fölébe kerekedne. Scheider különös eset ebből a szempontból: játéka rendkívül visszafogott és tompa, de úgy vélem, ez szándékolt kiüresítés, pontosan azért, hogy egálba hozza magát kollégáival. Nem is tekinteném őt emiatt a film elsőszámú főszereplőjének.
Az antihősök jellegzetesen elutasító szociális közeget is alkotnak: egészen a legmeredekebb kalandokig nincs köztük valódi összetartás, sőt, ennek csak szikrái csillannak fel imitt-amott. Ez éles váltás az ’53-as francia mozihoz képest, ahol az egész film egyik legfontosabb hajtóereje (ellopva a show-t a férfiúi helytállás nyers fizikai erőpróbájától) a baráti kötelékek kialakulása, szakadása és feléledése volt. Ezzel kell összevetnünk azt a tényt, hogy Friedkin szinte teljesen szótlanul hagyja a hőseit, belekényszeríti őket az erőpróbákba, és sikeresen kifejez ezáltal valami elidegenítőt és nyugtalanítót.
A borzongás faktor azonban maximumon van: mintegy élve a színes filmezés lehetőségével, kihalt félsivatagos területről Friedkin beköltözteti a filmet a dzsungelbe. A rothadás, a fülledt meleg szinte arcul csapja a nézőt, a tájban szépségnek nyoma sincs, még akkor sem, amikor tulajdonképpen szép természeti képeket tolnak elénk. A rendezés elképesztő ügyességgel fabrikál a zöld természetből nyomasztó, zárt, elborzasztó közeget – a dzsungelből labirintust, a vízből saras pocsolyát, a sok szép és tiszta zöldből barnás-sárgás trutymót. A technikai kivitelezés egy szinten van a filmezés véresen komolyan vett gyakorlatiasságával: a függőhidas jelenet hajmeresztő, biztos vagyok benne, hogy ma már nem készülhetne el, de hasonlóképpen sokkolnak a kevésbé fontos, rövid akciószekvenciák is. A Tangerine Dream erre rápakolt elektromos zenéje a cselekményben haladva okosan terelgeti a nézőt a sokkos állapot irányába…

Friedkin A félelem bére-értelmezése nagyban épít a dehumanizációra, az eredeti történetben egyfajta utolsó mentsárként alkalmazott emberismereti kérdéseket lenullázva próbálja nyers és csendes módon elérni a néző lelkét, miközben az agyát sokkolja a film látványos felszínével. A trükk abból a szempontból remekül működik, hogy hiába a négy elidegenített főhős, nem tudjuk úgy nézni a filmet, hogy ne karmolnánk ki közben a fotel karfáját – plusz, és ez tényleg példa nélkülinek tűnik, beapplikál a történetbe egy arab terroristát úgy, hogy ne kelljen vele azonosulni egy percig sem, mégis tudjunk érte aggódni. Egyszerűen azért, mert a történet velejéből adódóan ő egyszerűen csak embertársunk egy lehetetlen helyzetben, és A félelem ára pontosan az irodalmi alap kínálta bázisában, legmélyebb lényegében még totális reményvesztettségében is keményen apellál az empátiánkra.
Mindemellett a vágáson látszik néhány kényszeredett szükségmegoldás, a szinkron pedig hiába dolgozik remek castinggal, ezt a filmet láthatóan nagyon-nagyon nehéz magyarítani – nem is igen javasolnám a szinkronos megtekintését, túlságosan sokat amúgy sem beszélnek benne.
Ha az 1953-as A félelem bére tízes, akkor ez nagyon erős kilences – de kb. tíz éve simán odaadtam volna neki a maximumot is.