A vihar kapujában (1950) 83% 88★

Akira Kurosawa vagy zseni, vagy volt egy pszichológus ismerőse… :D

Így kell egy viszonylag kevés cselekménnyel bíró filmet jól elmesélni!
Ugyanaz a történés szereplőkként máshogy lesz tálalva és a nézőre van bízva, hogy kinek hisz. Mindezt a szemtanúk elbeszélései által.

Kivételesen nagy filmnek tartom. Amolyan filmes alapkőnek.

Nekem a szereplők nézőpontjainak a különbsége egyáltalán nem azt jelenti, hogy mindenki maga felé hajlítja a téridőt, hogy jobban ragyoghasson benne. Én mindegyik szereplőnek elhiszem, hogy őszintén azt látta, úgy élte meg, ahogyan azt elmondja. Ezek nekem nem hazugságok. Úgy vélem az lenne a hazugság, ha azt mondanánk, hogy mindig és minden körülmények között egy és csak egy helyes olvasata van a történteknek.

Ez egy nagyon mély és alapvető filozófiai, lélektani, morális kérdés, amire a végletes válaszok csak végletes megoldást adnak.
Ha azt mondjuk, hogy minden szubjektív nézőpont helyes a maga szemszögéből, akkor csak igazságok vannak, de olyanok, amelyek ütköznek egymással. Ha azt mondjuk, hogy egyformán igaza van a gyilkosnak és az áldozatnak, akkor azzal megszüntetjük a törvényt, a külső világ rendjét és anarchiát szülünk.
Ha azt mondjuk, hogy valahol mindenki hazudik, mert láthatólag egymásnak ellentmondanak a történetek; hogy kell lennie egy és csak egy igaz történetnek, akkor lemondunk az emberi szubjektumról mint a valóság részéről, s ezáltal valahol önmagunkról is. Ekkor eltárgyiasulunk.

Kuroszava nem mondja meg, hogy van-e igazság, s ha van, vajon mi az.
Nem von határt a külső és belső világ közé, ellenkezőleg, éppen hogy ezt az egybefolyást, szerves összetartozást hangsúlyozza.
Hogy a világ se nem objektív, se nem szubjektív, hanem egyszerre mindkettő, s talán még attól is több.
Emiatt a szótlan világértelmezési példázat miatt bizonyos értelemben egyszerre filozofikus és mitikus mű is a film.

Nagyon is ismert ugyanis a mítoszok körében, hogy a legtöbbjüknek nincs egyetlen és végső alakja. Elég csak Graves Görög mitológiájába belenézni, hogy láthassuk egy-egy téma tartalmilag is különböző hagyatéki szálait. (Ez egyébként a Bibliára is igaz, ott is sok párhuzamos, ha úgy teszik alternatív történetet találhatunk. Nézzük csak meg az evangéliumokat!)

És ekkor még nem is szóltam a tényleges filmes csodákról, ahogyan ez a látásmód elénk tárul; a színészek tökéletes játékáról, a film sodrásáról.
Erről nem lehet elég jól írni, ezt látni kell.

Hogy kit, hogyan érint meg, az persze szubjektum kérdése.
De azt gondolom, hogy akárhonnan is nézzük, ez a film mindenképpen olyan, mint egy nagy hegy. Egy szent hegy.
Egyfajta filmes Fujijama.

Ajánlom ezt a filmet mindenkinek, aki szereti a japán kultúrát és a krimit. Egyszerűen egy mestermű, nincs mit lamentálni rajta.

Nagyon különleges mozi volt. A különböző valóságok találkozása és az igazság keveredése a kitalációval, ahogy mindenki próbálja magát más színben feltüntetni, befolyásolni, hogy mit gondolnak róla a többiek. Mert milyen is az ember valójában?
Élveztem a különböző történeteket. Mindben volt egy csipetnyi igazság.
Kuroszava zseniális.

Zseniális! Nagyon jó színészi játék, rendezés, és nagyon megmozgatja azokat a bizonyos szürke agysejteket! A végignézés után (meg a végefelé már közben) bőszen vitatkoztunk egy barátommal, hogy mi miért és hogyan történhetett, visszapörgettünk egy-egy jelenetet, hogy jól emlékszünk-e (főleg, mikor csak az egyik fél vette észre a dolgokat), és vagy annyit elvitatkoztunk róla, mint amennyi maga a film hossza.
Csak ajánlani tudom, kiváló film!

Értelmetlen, nézhetetlen, idegesített még a sok erőltetett röhögés…stb.