Giuliano Gemma olasz

Régi célom és vágyam, hogy megtaláljam a Giuliano Gemma életmű Szent Grálját, azt a filmet, amiben végre beigazolódik, hogy Gemma több egy energikus-ruganyos mosolygépnél. Ugyan sokáig úgy véltem, nem találtam meg ennek végső bizonyítékát, mégis van a tarsolyomban néhány cím, ami mindenki számára igazolhatja: Gemmát nem csak a vadalma-mosolyáért szeretjük.

Szerintem Gemma jókor volt jó helyen karrierjének beindulásakor: jó fizikumú, vonzó fiatalemberként nagyon hamar megtalálta a helyét a spagetti western műfajban, elsőre annak is amolyan másodvonalbeli világában, ami sosem akart túl sok dolgot mondani a közönségnek (mint például Corbucci vagy Leone), inkább a szórakoztatást tűzte ki maga elé célul. Ebben a mezőnyben Gemma a vonzó külsőségeivel tökéletes hőskarakternek bizonyult, és nagyon hamar ráfordult a komédiázásra is, mintegy megérezve, hogy az egy dimenziót is nehezen felmutatni tudó pisztolyhősöknek korlátozott a jövője. Magyarországon elsőként és leginkább azonban szerintem a Robin Hood, a tüzes íjász című 1971-es kalandfilmjével vált kultikus jelenséggé: nem ismerek olyan embert, aki a VHS-korszakban körbejáratott kópiák nyomán ne szeretett volna bele nemtől függetlenül a tömény jóindulatába – noha újranézve látszik jól, azért nem a filmkészítés csimborasszója volt ez a mozi.
Ha nyitott szemmel követjük Gemma életútját, hamarosan beleszaladunk a Kettős bűntény Hamburgban című bűnügyi thrillerbe, ami nagyon messzire kanyarodik mindentől, amit korábban tőle láttunk. Veszélyes, izgalmas, feszült heist mozi ez, amiben Kirk Douglas lett a partnere. Retrospektív szemmel egyértelmű minőségi ugrást látunk ekkor, noha a maga korában vélhetően nem sokan kapták fel a fejüket a filmre.
A következő megálló egy újabb hazai kultkedvenc, Az angyalok is esznek babot, ami a valaha készült legjobb Hill-hiányos Spencer-Hill mozi – emlékeim szerint legalább egy évtizeden át nem volt olyan húsvéti hosszúhétvége, hogy ne vetítette volna valamelyik tévéadó. Szemfüleseknek ezután még szemet szúrhatott Gemma a Vadnyugati szamurájban, a spagetti westernt temető Ezüstnyeregben, vagy valamelyik Szafari/Afrika Expressz filmben, de az úgyszólván kanonizált filmes karrierje ugyanúgy elsüllyedni látszott a hetvenes évek végén, mint maga a spagettiwestern. Mégis van legalább három olyan film, amiben bizonyította a színészi képességeit.
A Tatárpuszta egy filmként kissé nehézkesre sikerült Dino Buzzati feldolgozás, valóságos sztárparádéval a fedélzeten. Az európai színésznagyságok között forogva Gemma olyan természetesen hoz egy egész karakterétől teljes mértékben idegen szerepet, hogy az embernek kedve lenne összecsapni a tenyerét: hát hol volt ez a fickó ezelőtt tizenöt évig, miért kellett a vadnyugaton bohóckodnia, ha egyszer ilyesmire is képes? Sokkal jobban működik A vasprefektus, amiben élete egyik legjét produkálja a szicíliai maffiát felszámolni igyekvő Cesare Moriként, de az igazi győzelem 1979-ben jön el: a Térdre kényszerítve című Damiano Damiani dráma egy kőkemény, realista maffiatörténet, ami a szervezett bűnözés által a kisemberre gyakorolt totális és embertelen hatást igyekszik bemutatni – megtekintése után Martin Scorsese változó intenzitású flörtölése a maffiaéletmód romantizálásával egyenesen felháborítónak és ízléstelennek tűnik. Gemma ebben a három moziban tökéletesen levetkőzte a korábbi években talán nem is tudatosan, inkább spontán felépített szépfiúi karakterisztikáját. Színészként természetesen mindig is kissé natúr jelenség volt, megkapó kamera előtti jelenléttel, de az életműve legnagyobb részében egyszerűen nem játszott olyan szerepeket, amiket neki kellett volna igazi élettel, lélekkel feltöltenie. Szerencséjére a fent említett igazán fontos produkciókba mindent beleadott, és ezekben vélhetően a rendezők is tudták, hogyan instruálják őt a sikerhez.

Gemma nem kiváló, nagy, legendás, hanem szerethető színész. Bennfentes információk nélkül is alázat, odaadás, fegyelem látszódik a játékán, az egész lényéből áradó pozitivitás mellett. A hetvenes évek végén ez utóbbiból talán vesztett egy kicsit: az Ezüstnyereg nézése közben átérezzük, ez a fickó tényleg csokrot dob annak a műfajnak a koporsójára, ami naggyá tette őt, és ha ekkortájt érezte, hogy bizonytalan a jövője, sajnos jó nyomon járt…
A fent említett címek mellett én mindenképpen ajánlanám tőle a Tenebre című Dario Argento horrort is.