Rómának szeretettel (2012) 72% 106★

Az elején többször is felvontam a szemöldököm, mert meg kellett szokjam, hogy az egyes történetekben másképp telik az idő. A mozaikosság és a külön kis történetek még jók is lehettek volna, de Woody egyértelműen az összes gaget megtartotta a saját karakterének, illetve Leopoldo Pisanellonak. Ez utóbbi előtt én is értetlenül álltam, és akkor még a spoiler el sem érkeztünk. Az egész szürreális volt, amivel semmi bajom nem lett volna, viszont az nagyon zavart, hogy a film csak a férfiakról szólt. Ez elvileg egy romantikus történet, akkor ahhoz nők is kellenek, nem csak ostoba, egydimenziós karakterek, akiknek minden vágyuk a férfiakat szolgálni. Illetve bocsánat, volt egy kivétel, az elmaradhatatlan femme fatale, aki szintén csak egy klisé volt, aki elveszi a férfiak eszét, mindent eldobnak, csak, hogy megkapják. Persze ő sem az intellektusával hódít és nem a komplexitása fogja meg a férfiakat, csak egy izgalmasabb lyuk nő, mint az aktuális párjuk. Az abszolút mélypont ott érkezett el, mikor a neveislényegtelen friss feleség összetalálkozik a színészlegendával spoiler Igen, mert a nők ilyen egyszerű ösztönlények, és azonnal odaadják magukat bárkinek, még annak is, aki az életükre tör. Ja, hogy ez groteszk akar lenni, vagy vicces? Nem.

Sokszor túl kellemetlennek találtam, nem pedig viccesnek. Konkrétan nem is nevettem rajta. Nagyon beazonosíthatóan Woody Allen film, akinek ráadásul voltak jobb momentumai; a többi szereplőről ez nem igazán mondható el. Nem is sikerült megkedvelnem senkit és végig azt éreztem, hogy nem vagyok kíváncsi a történetükre sem. Viszont a hangulata szerethető, Róma gyönyörű és igazából nézette magát. Nekem ez egyszernézős, felejtős élmény volt.

Imádom Olaszországat, a zenéjét, az embereket, a filmnek pedig nagyon hangulatosan sikerült bemutatnia. Tetszett, hogy több történetszálon futott a film, viszont így néha úgy éreztem, hogy nem sikerült mindegyiknek teljesen kibontakozni. Nem egy rossz film, de Woody Allen-től láttam már ettől sokkal jobbat is.

Lehet, hogy a végén Woodie rajongó leszek? :O Egyre jobban tetszenek a filmjei és egyre inkább tudom követni is őket. Azt hiszem felnőttem. Ez a film is szuper volt, az Éjfélkor Párizsban-t juttatta eszembe. Remélem lesz még hasonló :) Világot akarok látni

Ugyan ezeknek a filmeknek a megítélése nem esik okvetlen azonos kategóriába, amikor modern (mondjuk úgy, XXI. századi?) Woody Allen filmeket látok, mindig az első találkozásom jut eszembe a rendezővel: 2008-ból a Vicky Christina Barcelona, amit moziban néztem meg egy filmbuzi csoporttársam által összehozott társasággal. Nem akkor értettem meg, de ott láttam először efféle súlytalanul könnyű, mégis félreérthetetlenül vonzó, bölcs és jó filmet, és csak néhány éve, A Jáde skorpió átka kapcsán esett le, miről is szól(hat) ez az egész – mi kapcsolja össze a sokszor felkavaróan nagyszerű, letaglózó Allen-filmeket ( saját példám, Éjfélkor Párizsban) és a vége főcím után értetlenül magára hagyó Allen-filmecskéket (saját példám, Café Society).

Leginkább talán a filmnek, mint kommunikációs és művészeti önkifejező formátumnak a szeretete, nagyszerűsége, a hódolat, és a dolgok sosem túl komolyan vétele (ha értelmes ez a szókapcsolat). A Woody Allen mozik lazák és barátságosak. Kézen fogják a nézőt, és nem nyilvánvaló, de nagyon természetes módon szórakoztatják. A belőlük kicsapó miliő mindig megkapó – nincs itt semmi különös, a magam részéről úgy érzem, szeretet sugárzik belőlük. Allen szereti, amit csinál, nincs rászorulva, hogy bárki más okból vagy bármi más módon csinálja, és ez egyszerűen meglátszik. A tematika és a stílus talán mindegy is, bár időről időre az embert jobban szíven találja egyik-másik műve, de ez már elsősorban rajtunk múlik – nem is vagyok abban biztos, hogy bizonyos hangulatban és élethelyzetben ne szólítana jobban meg az említett Café Society, mint az Éjfélkor Párizsban, hisz a két film lelkülete végül is mégiscsak ugyanaz. Ugyanaz a lezser, mégis rendkívül tehetséges és jó ízlésű művészi attitűd, ami végső soron végigvezethető Allen karrierjén.
Speciel a Rómának szeretettel a maga már-már mágikus realizmusával, szürrealitásával, egészséges természetességével, párkapcsolati intrikáival, Fellini-utánérzéseivel, tökéletesen beillik ebbe a sorba, összességében a közönség számára talán a jobban sikerült Allen-filmek közé tartozhat, bár a kritikai pontszámai pont nem ezt igazolják vissza. Én nem tudok és nem is szeretnék nagyon mélyre menni a problémában, szerintem Woody Allen filmjeit vagy szeretjük vagy nem – és ezen túlmenően lehet különböző szintekre berakosgatni az egyébként hozzá és önmagukhoz mindig nagyon hű és jellegzetes mozijait. Speciel nekem a Rómának szeretettel nagyon tetszett!

Igen, ezt látom a kulcsnak: vagy lenyűgöz minket Allen világa, vagy nem.

Már az Éjfélkor Párizsban is nagyon tetszett, így ennek mintájára ezúttal az olaszok fővárosa, Róma került sorra. :) Egyre inkább vágyom Rómába, nagyon szeretném felfedezni a párommal. :) Egyszerűen lenyűgöző és fantasztikus még így, a képkockákon keresztül is. Hát még élőben milyen lehet!
De hogy a filmről is írjak egy kicsit… Woody Allen-nek van egy elég sajátos látásmódja, így én is leginkább azt tudom rá mondani, hogy egy tökéletesen képtelen történetet sikerült eszkábálnia, ami több szálon fut. Rengeteg kacagtató jelenet van benne, csak úgy dőltünk a nevetéstől a szüleimmel. Emellett folyamatosan ott van a háttérben a fantasztikus olasz hangulat, az olasz zene és Róma, az Örök Város. Igazi sztárparádét láthattam ezúttal is, borzasztóan élveztem mindenki játékát. A vége viszont kicsit kesernyés happy enddel végződött, itt érződött ki a film üzenete. Ez a része egy kicsit beárnyékolta a sok nevetséges részt, de ezt leszámítva nagyon élveztük. :) Teljesen szürreális, mégis nagyon szerethető. :)

Ez egy nagyon jó szürreális kavalkád. Összekeverednek benne idősíkok, érzelmek, nyelvek és persze ami a legjobb egy ilyen filmben, az emberi sorsok epizódjainak történetszálai.
Pokoli jó hangulatelegyeket is kapunk a tősgyökeres rómaiak temperamentumával, a vidéki olaszok nagyvárosba vetett hitével vegyes naivitásával, a Rómába pihenni vagy nosztalgiázni érkező amerikaiakkal és a szerelem számos formájával.
Ügyetlen, de nem szánalmas karakterek, kedves, de nem blőd humor, különös, de nem kínos furcsaságok és abszurd humor képi és dramaturgiai megjelenéssel töménytelen mennyiségben.
Tipikusan az a film, ami nem kezdődik el, nem ér véget, hiszen a tapintható élet egy szerves szelete és éppen ezért kár, hogy mégis elindul a vége főcím.

Hát nem is tudom, mit írjak…
Tipikus, szürreális Woody Allen film, ami néha kínos, néha pedig vicces. A sok történetszálból a legtöbb élvezhető, bár van néhány unalmas és felesleges, egészen felejthető mellékszál is a filmben. Annyi biztos, hogy Róma gyönyörű város, és ami abszolút jó a filmben azok a hangulatos utcák és az elsőosztályú zenék. Messze nem ez a legjobb Woody Allen film, de nézhető, élvezhető kedves kis darab egy unalmasabb estére azoknak, akik szeretik a filmjeit.

Woody ide, Woody oda, ez nálam most kevésbé volt telitalálat. Nagyon sok bajom volt a filmmel – annak ellenére, hogy alapvetően magam is sokat nevettem rajta. A legpozitívabb része eme mozinak számomra Alec Baldwin: imádtam minden feltűnését és szavát, nálam határozottan ő ennek a filmnek a legértékesebb eleme, még ha olyan sokat nem is szerepel. (Sajnos. :-))
De akkor sorolnám most azokat, amik viszont nem tetszettek. Először is. Ez a film tele van logikátlanságokkal. És itt most nem feltétlenül a szándékosan elkövetett marhaságokra gondolok. Voltak benne számomra olyan pontok, amik egyszerűen nem állták meg a helyüket – amolyan bakik, ha úgy tetszik. Ami pedig a szándékosan beépített elemeket illeti… Hát, sok köztük csalódás. Nekem ezek többsége már egyrészt rendívül erőltetett. Volt, amit vártam, hogy Woody majd felold egy bizonyos húzással, de nem tette. Nem történt meg a várva várt történés, pedig az idegszálak húzásának értelmet adott volna az ominózus csavar. Így viszont csak nemes egyszerűséggel agyzsibbasztóvá vált többféle humorforrás, amely számomra a végén már inkább volt rettentően kínos, semmint vicces.
Az emberi kapcsolatok. Woody ezekkel kifejezetten jól szokott játszani. Ő az a rendező, akinél meg szoktam bocsátani a hitelesség miatt azon húzásokat is, amikkel jómagam nem, vagy nemes egyszerűséggel konkrétan képtelen vagyok azonosulni. Na, hát itt már átment ez a vonal néhol echte gyomorforgatóba. Ezen a fronton is voltak dolgok, amiket vártam volna, amiknek örültem volna, de végül nem kaptam meg – pedig azok sem lettek volna kevésbé… „groteszkek”. De nem, helyettük kaptam valami olcsó poénnak szánt fordulatot. (Néhol pedig konkrétan nyáltengert.) Na ne már, Woody… Ez annyira olcsó.
A helyszín. Öhm. Nem, én még mindig nem értem, mit esznek emberek ennyire Rómán / Olaszországon. Engem abszolúte nem vonz, amikor pedig a karakterek azon ocsúdoznak itten nekem, hogy milyen nagyon gyönyörű az a panoráma, hát, én hajolok bele közben a képbe, hogy, de mégis hol?… Mer', én nem látom… (Akkor már ezerszer inkább az Akropolisz NEM Szicíliában. :'D :P)

Aztán, ami még tetszett – de nem ért fel Alec Baldwin csodálatosfantasztikusságával :'D – az Woody. Szerettem a bolondos figuráját, csak azt a zuhanyzós ötletet kellett volna kicsit visszább venni. (Mert, a kevesebb több. :-)) Aztán a keszekuszaságot is értékeltem, merész volt bevállalni, de nem tagadom, tett a sok bog a történethez. VISZONT. Játszódhatott volna ez akárhol máshol is, például, Barcelonában. Jó, valószínűleg kicsit azon is fanyalogtam vóna – mert, bár imádom a spanyol nyelvet (a katalán is tetszik, csak azt nem tudom értelmezni :D), ellenben az ország különösebben itt sem vonz, ám azért mégis csak több közös van bennünk, mint az agyonsztárolt Rómával. :P

Kusza volt, nem volt különösebb története, a csillagokat azért kapta, mert olaszul beszéltek benne és Rómában játszódott.