Egy tíz éves fiú szeme láttára gyilkolják meg az édesapját. Az elkövetőt a gazdag és befolyásos Barett klán bérelte fel. A gyermek bosszút esküszik. Felnőttként veszélyes pisztolyhős és híres fejvadász válik belőle, ezért a Roy Blood álnevet kapja. A múlt azonban továbbra is kísérti: Barették… [tovább]
Várólistára tette 2
Kiemelt értékelések
Serge_and_Boots
Írják több helyen, hogy ez a film az intézményesült spagetti-western utolsó jelentős darabja, ami után születtek ugyan egyszeri próbálkozások a régi hagyomány, az aranykor felelevenítésére, de ezek a produkciók már nem lépték túl a mezei hommage projektek kereteit. Ilyen szemmel nézve szomorkásan ironikus, hogy a karrierjében ekkortájt egyre változatosabb szerepeket kereső és kapó Gemma visszatért (igaz, nem utoljára) a western hős típuskarakteréhez, de nem is kell és nem is képes önmaga tíz évvel azelőtti vigyori, energikus, ravaszdi formáját hoznia. A kiöregedett műfaj kiöregedni látszó sztárja bizony apa-karakterré válik itt, ez pedig intő jel lehet mindenki számára, aki nem csípi a korabeli olasz tömegfilm egyik sablonját: a magányos hős és a talpraesett kisgyerek kombinációját.
Ilyen téren egyébként az Ezüstnyereg lehetne egyrészt családi western, másrészt minden további nélkül vetíthette volna két évtizeden át bármelyik kereskedelmi tévé a Bunyó karácsonyig és a Reszkessetek betörők között – nem karácsonyi a tematikája, de annyira bőven megfelel mindenkinek a családban aputól és anyutól a nagypapán át Józsikáig és Kormi kutyáig, hogy arra szavak nincsenek.
És pontosan emiatt a családias, érzelemdús felhang miatt nem tudunk haragudni rá pusztán azért, mert spagetti-westernnek már kissé vérszegény. Mondjuk amikor valakit eltalálnak és szokatlanul sok vér, sőt, sminkelt lőtt sebek jelennek meg a képernyőn, kicsit felkapja a fejét a néző, de ilyet ritkán látunk, annál inkább a most már szinte el sem mosolyodó Gemmát ráncolt homlokkal szemlélni az egyébként gyerekszínész létére könnyen megszerethető Sven Valsecchi-t. Vannak persze próbálkozások a sztoriban, hogy minél több jellegzetes western-közhelyet és fordulatot elsüssenek a cselekmény során, ezek nem fájnak, nem bénák, nem erőltetettek – egyszerűen kicsit vérszegények, kicsit blokkolja őket egy ki nem teljesedő vígjátéki mellékíz, meg a tény, hogy egy aranyos kisgyerek csatangol a baltával faragott arcú cowboyok lába alatt. Van egyébként a filmnek egy nagyon tipikus, nagyon olasz dedikált betétdala is a De Angelis-tesók nyomában járva, és bár alapjáraton kiütést tudok kapni az ilyenektől, itt és most működött ez kis euro-country duruzsolás.
Gemma kapcsán: szerintem mint színész, a hetvenes években teljesedtek ki igazán a képességei. Ezzel párhuzamosan megszűnt idealizálható hősnek lenni, a Robin Hoodban mai szemmel nézve már nagyon szögletesnek érzem a játékát, még önmagához képest is, és bár az évtized elején készült bunyós vígjátékok remekül állnak neki, mégis akkor tűnik a legjobbnak, amikor drámázhat – és valamiért úgy érzem, az idő múlásával egyre kevésbé akart vagy tudott visszakanyarodni régi, győzhetetlen vadnyugati hősi alapfigurájához. Ez speciel az Ezüstnyereg esetében nem baj, hisz ez a film nem egy Ringo vagy Scott Mary jellegű karaktert kíván középpontjába helyezni, mégis furcsán szomorú és lehangoló, ahogy a méltósággal öregedő Gemma ily módon egyúttal a kevésbé méltóságteljesen öregedő műfaj utolsó autentikus főszerepét formálja… Tegyük ehhez hozzá a melankolikus betétzenét, és gyengébb pillanatainkban a mozi fináléja alatt még el is morzsolhatunk egy könnycseppet a filmtörténet utolsó trú naplementébe lovaglása alatt (mondjuk pont naplemente nélkül).
Mint spagetti-western, ötös vagy hatos, talán inkább hatos. Mint hetvenes évekbeli olasz film, ami elé bárki leülhet, simán hetes. És ez a bizonyos filmtörténeti jelentőség is kell hogy érjen valami kis bónuszt.
