Az idősödő pisztolyhős, Frank Talby, az arizonai kisvárosba, Cliftonba, érkezik. Megismerkedik a társadalom által kitaszított árvával, Scott Mary-vel, és a két férfi összebarátkozik. Talby megtanítja Scottot a pisztoly használatára, mivel úgy gondolja, ezzel kivívhatja a helyiek tiszteletét. A… [tovább]
A harag napjai (1967) 4★
Szereposztás
| Lee Van Cleef | Frank Talby |
|---|---|
| Giuliano Gemma | Scott Mary |
| Walter Rilla | Murph Allan Short |
| Christa Linder | Gwen |
Rendező
Várólistára tette 3
Kiemelt értékelések
Serge_and_Boots
Pár hete néztem meg a Férfi a férfihoz című, Lee Van Cleff nevével fémjelzett spagetti-westernt, és nagy meglepetésemre adtam neki egy hetest – ebből kiindulva most kéne adnom A harag napjaira egy nyolcast, de visszafogom magam és beérem hét csillaggal. A poént ezzel le is lőttem: ez egy jó film!
A két mozi közötti párhuzam teljesen nyilvánvaló, ez is egy mester és tanítványa/öreg és fiatal/tapasztalt és tapasztalatlan páros történet, csakhogy dramaturgiai és általában véve lélektani szempontból is vastagon meghaladjuk a klasszikus western-kereteket, inkább tűnik ez a mozi immáron egyfajta A halál csöndje előzménynek, amennyiben végpontján a főhős egyszerűen spoiler, feladván és megvetvén a nyugat klasszikus és kiforrott törvényeit. Igen, ez a film is előrevetíti a vadnyugati etika újragondolásának szükségét, az erőszak diktálta igazság és nagyság felülvizsgálatának igényét, vélhetően újfent reagálván a világban zajló eseményekre – 1967 kellően forró és forrongó esztendő volt már ahhoz, hogy még az olasz filmesekben is felmerüljön a vágy a mozis erőszak revíziójára.
Lee Van Cleef alapvetése a filmnek: nyilván jó, a hatvanas években készült westernekben nem tud rossz lenni, illetve ha szövegkönyv nélkül kilöknénk őt egy szál gatyában a prérire, akkor is jó lenne, szóval rajta úgyszólván semmi sem múlott. Giuliano Gemma viszont fiatal még, de semmi esetre sem zöldfülű a témában, nekifutásból otthonosabban is mozog a díszletben, a kamera előtt és a nagy sztár oldalán, mint – az amúgy szintén kedvelt és tisztelt, nagyra tartott – John Phillip Law bárhol bármikor.
A sztori nagy-nagy erénye a benne prezentált erkölcsi fejlődés. Gemma karaktere olyan utat jár be, amilyet a westernen belül nem nagyon szokás ábrázolni, nem egy egydimenziós felemelkedés és bukás története ez, ehelyett a valódi megaláztatásból rettegetté válás, majd a saját démonokkal történő szembesülés után az egész ismert rendszer és értékrend felbomlása zajlik le a jellemfejlődésében. A prezentáció rendezői, forgatókönyvírói oldalról figyelemreméltó, színészi szempontból talán nem, de erről nem Gemma tehet – a hatvanas évek spagetti-westernjeiben egyszerűen ezt és így várták el, nem is lett volna esélye máshogy megmutatni a szerepében végbemenő vívódást és változást. Nem mellesleg: ha nem akarunk mindenáron kimozdulni a spagetti-western esztétikájából, egyáltalán nincs is okunk panaszra a szerepformálását illetően.
Talán nem teljesen spoiler, hisz a film itteni rövid leírása is egy az egyben kimondja ezt, de Lee Van Cleef egész lénye egyszerűen mintha megkövetelné a jó és rossz közötti, kívülről nézve létrejövő átmenetet, kisugárzásában annyira egyedi és sajátos módon keveredik az elrettentő negatív energia és a jó irányába mutató szigor, hogy érzésem szerint Tonino Valerii az ő kiválasztásával biztosította be ennek a filmnek a sikerét.
Spagetti-western vonalon elsőrangú választás A harag napjai, nyolc pontot azért nem fogok adni rá, mert még várom a műfaj igazán nagy durranásait, de alapjaiban véve ez egy tökéletes reprezentáns. Ajánlom!
