Egy zseni, két haver, egy balek (1975) 75% 39★

Mostanában elég sokféle spagetti-westernt sikerült megnéznem, közben mindig próbáltam evidenciaként kezelni a Spencer-Hill mozik önálló relevanciáját a műfajon belül. Gondolok itt elsősorban arra, hogy a páros és az ő szólófilmjeik is egyaránt a spagetti-western értékrendje alapján legyenek megítélve, ne pedig a klasszikus Spencer-Hill élmény mentén. Utóbbi esetben borítékolt a kudarc, előbbiben különös anomáliákat fedezhetünk fel, amik izgalmasak és megérnek egy kis mérlegelést. Az például szédítő gondolatnak tűnik, hogy nemzetközi sztárként Hill ekkor érhetett a csúcsra, hisz rendkívül komoly színésztársak mellett dirigálta őt néhány jelenet erejéig még maga Leone is – ehhez képest a lokálisan népszerű komikus duó filmek minőségileg talán, de filmművészeti érték tekintetében semmi esetre sem múlták felül az itteni teljesítményét.

Az Egy zseni… kapcsán mégis kételyek élnek bennem már régóta, ezeket pedig nem feloldotta, hanem csak fokozta a most már tévében is megtekinthető eredeti, első magyar szinkron. Ha minden igaz, az abszolút első, amiben Hillnek Ujréti László kölcsönözte a hangját.
Véletlenül sem akarom a szinkronra kihegyezni a kritikáimat, de ez a bizonyos régi kópia annyira gyenge minőségű (vagy ilyen volt eleve, vagy azzá vált az idők során), hogy komolyan elvesz a mozi élvezeti értékéből. A torz, tompa hangok közel felismerhetetlenek, a magyar hangsáv tovább rongálja a vélhetően egyébként sem túl acélos felvételi minőségű háttérzenét, ami tipikus régi Morricone-alkotmány: jó hangosan, az elviselhetetlenségig hangosan visító kórusok és síró-rívó vonósok váltják egymást a komikus fúvósokkal és ütősökkel, kihangsúlyozva a dráma és a vígjáték groteszk fúzióját.

Mert a film egésze is komoly és komolytalan, vérgőzös western és bunyós-vígjáték konceptuális keveréke, amiből valahogy éppen az a plusz szellemiség és szellemesség hiányzik, ami egészen kellemessé és újranézhetővé tette például a Nevem: Senkit. Először is fájó, hogy a mozi úgyszólván autentikus része, a Henry Fondája vagy Eli Wallach-ja hiányzik. Hillen van minden felelősség, rá szegeződik minden szem, az összes többi színész ugyanabból a jellegzetesen olaszos színjátszókörből kerül ki. Gond nélkül eljátszhatnak akár több szerepet is egyetlen westernben, és soha senki nem nézné őket mexikóinak vagy indiánnak, bármennyi koszt is kennének a képükre. A Hill partneréül választott Robert Charlebois súlytalan és kedvelhetetlen figura, párosa Miou-Miou-val hiteltelen, a hölgyről szólva sok jót ugyancsak nem tudunk elmondani. Az egyetlen valamirevaló színészből, Klaus Kinskiből is pojácát csinált a rendező.
Hill egyébként a korszakban már elég jól kifejlesztett típuskarakterét hozza, amivel az egyetlen probléma, hogy jól láthatóan nem bír el egy egész filmet, és folyamatosan rászorul az oldalkerekek jelenlétére. Ez nem őt minősíti, sőt, semmiképp sem akarok szentségtörésre vetemedni, de minden vonzereje mellett sem tűnik annyira sokoldalú és sokoldalúan alkalmazható figurának, mint a hasonlóan szépfiús vonalon rajtoló Giuliano Gemma, vagy a műfajban megkerülhetetlen elődje, Clint Eastwood.
A film javára kell írnunk, hogy lassan kibontakozó, fordulatokban bővelkedő sztorival dolgozik. Bár műsorideje hosszú, ritkán tűnik úgy, hogy feleslegesen húznák benne az időt, de mivel a bemutatóra szánt végső vágást még a maga idejében ellopták, végül mindenféle alternatív verziókból született meg a ma ismert mozi. Ezt sajnos érezzük is a nézése közben.

Számomra egy nehezebben megszerethető, a műfaj negatív jellegzetességeit is jól kidomborító alkotás lett az Egy zseni…. Sajnálatos módon nehéz feladat manapság jó minőségben, a teljes pompájában hozzájutni.

Klasszikus spagettiwestern, amin csak azért van vígjáték címke, mert Terence Hill játszik benne. Amúgy nagyon távol áll a vígjátéktól. Egyszer-kétszer nézhető, de nem egy örök unásig ismételhető darab.

Tetszett benne a sok átverés, soha nem lehet tudni, hogy ki mit akar. Szerethető karakterek, izgalmas helyzetek, rengeteg poén, ez kell egy igazi szórakoztató westernhez és ezeket mind meg lehet találni ebben a filmben. Nekem nagyon bejött, lehet szó az újranézésről is.