A film rendkívüli brutalitással, keserű iróniával és nyers realizmussal ábrázolja egy magányos, komor férfi viszontagságait. Django egykori katona, aki az amerikai polgárháborúban az Unió seregében harcolt, de Délről származik. Sáros, mocskos és kihalt vidéken vezet az útja, maga után egy… [tovább]
Django (1966) 34★
Képek 6
Szereposztás
Franco Nero | Django |
---|---|
Ángel Álvarez | Nataniele |
José Bódalo | Hugo Rodriguez |
Loredana Nusciak | Maria |
Gino Pernice | Jonathan atya |
Simón Arriaga | Miguel |
Rafael Albaicín | Rodriguez embere |
Eduardo Fajardo | Jackson őrnagy |
Kedvencelte 1
Várólistára tette 27
Kiemelt értékelések
Django (1966) 74%
Az amerikai westernekhez képest, nyersebb, durvább, erőszakosabb film. A korszakban ilyeneket csak az olaszok csináltak, és milyen jó hogy csinálták. Nincs pátosz, magasztos hős, csak egy fickó aki bosszút áll/megment/pénzért öl (nem kívánt rész törlendő). Egyszer mindenképp megéri.
Django (1966) 74%
Főleg mert ismerem és szeretem A halál csöndjét, érteni vélem, Corbucci mit akar elérni a Djangóval – de biztosra veszem, hogy ekkor és itt még nem sikerül neki, legalábbis nem teljes mértékben. Koncepciója egy újfajta, őszinte és durva, a romantikus közhelyektől elszakadó westernről azonban már ebben a filmben is annyira friss, hogy nemcsak a spagetti, de még a hagyományos amerikai szcéna jeles képviselőit is képes kenterbe verni, és szerintem okosabb is volna Leonével egy lapon emlegetni őt…
Corbucci realista világát látni (főleg jó minőségű kópiákon) elsőre szinte sokkoló. A vadnyugat immáron sáros, hideg, végre megértjük, miért visel minden rosszéletű négy réteg ruhát a sivatag közepén. A színen forgó alakok kimondottan nem szépek, ápolatlanságukban és testi hibáikban ezúttal furcsa mód mintha nem lenne semmiféle komikus él, bőven nem paródiái, jelképes alakjai ők a kegyetlen, elvadult, törvény által csak részben megregulázott világnak, hanem valódi lakói.
A hős valójában antihős, aki legfőképpen is nem sérthetetlen, sőt, ravaszsága és hidegvére ellenére érezzük, aki ilyen elszántan jár a baj nyomában, az előbb-utóbb csúnyán fel fog sülni spoiler. Ez a bizonyos spoiler és ennek következményei egyébként annyira durvák, hogy az ember hirtelen megérti, miért volt olyan fontos ez a mozi például Tarantinónak, illetve hogy pontosan miféle evolúciós irányvonal mutat Peckinpah erőszakorgiáitól ezen a darabon keresztül egészen A halál csöndje felé.
Mégsem minden arany, ami fénylik, és a Django egyértelműen leggyengébb pontja maga Django – Franco Nero, aki az én szememben még sosem igazolta vissza az őt megillető rengeteg elismerést és közönség-szeretetet. Nem igazán látom, miben nyújt többet Nero a legtöbb kollégájánál, illetve az az érzésem, Terence Hill színre lépésekor a karaktere végképp kannibalizálódott. Hill mintha pontosan azt csinálná a nem vígjátékként funkcionáló korai westernjeiben, mint Nero, csak jobban, illetve a hetvenes években nem egy filmben Nero mintha „a szegény ember Terence Hillje”-ként tűnne fel. Mondom ezt persze csupán néhány filmje megtekintése után…
Hasonlóképpen gondjaim adódtak a film akció-szekvenciáival: ahogy Franco tartja és használja a spoiler, az valami kegyetlenül bizarr, hasonlóképpen a finálé spoiler, ami kellőképpen drámai, idegtépő, de meglepő módon kicsit nevetséges is. A spagetti-westernek egyik régi rossz húzása, az euro-country betétdal használata a stáblisták alatt ugyancsak nem válik az élmény javára!
Rengeteg kiváló és néhány nem túl jó aspektussal bíró, legendás film a Django. A műfaj kedvelői számára aligha kikerülhető, illetve mindenképpen érdekes tapasztalat összevetni Leonével, a hagyományos és a revizionista amerikai westernekkel. Legeslegnek mindenesetre semmiképp sem kiáltanám ki.
Django (1966) 74%
Corbucci munkásságában elég könnyű eltévedni. Ha rossz helyre nyúl az ember, máris egy westernvígjátékban találja magát – meglehetősen feszengő érzéssel, ha a Leone-féle kemény, férfias vonalra számított. A Django szerencsére nem ilyen: A halál csöndjénél talán kevésbé keményvonalas és nyers, de erőteljes, magát a műfaji keretek között is komolyan vevő (habár több műfaji kelléket nem, vagy egészen egyedien használó), maszkulin és rendkívül erőszakdús alkotás, amely viszont nem nélkülözi a finom érzelmességet sem, ha a helyzet úgy kívánja. A maga idejében akkora siker volt, hogy tömegével jelentek meg az epigonok akkoriban soron gyártott utánérzései, Django branddé vált. (Ilyetén népszerűsége a mai napig, ha nem is töretlen, de fennmaradt, lásd Tarantino 2013-as változatát.)
Ha Leonét szeretjük, amiért képes elvonatkoztatni a kétpólusú, fekete-fehér karaktervilágtól (ami az amerikai westernnek kevés kivétellel – pl. Peckinpah filmjei – kimondottan sajátja), a Djangót is szeretni fogjuk: a film bizonyos pontjain nehéz volna megmondani, ki a nagyobb rohadék. De az olasz western nem is a szimpátia árán magasztosítja fel hőseit, antihőseit.