Django (1966) 74% 34★

Az amerikai westernekhez képest, nyersebb, durvább, erőszakosabb film. A korszakban ilyeneket csak az olaszok csináltak, és milyen jó hogy csinálták. Nincs pátosz, magasztos hős, csak egy fickó aki bosszút áll/megment/pénzért öl (nem kívánt rész törlendő). Egyszer mindenképp megéri.

Főleg mert ismerem és szeretem A halál csöndjét, érteni vélem, Corbucci mit akar elérni a Djangóval – de biztosra veszem, hogy ekkor és itt még nem sikerül neki, legalábbis nem teljes mértékben. Koncepciója egy újfajta, őszinte és durva, a romantikus közhelyektől elszakadó westernről azonban már ebben a filmben is annyira friss, hogy nemcsak a spagetti, de még a hagyományos amerikai szcéna jeles képviselőit is képes kenterbe verni, és szerintem okosabb is volna Leonével egy lapon emlegetni őt…

Corbucci realista világát látni (főleg jó minőségű kópiákon) elsőre szinte sokkoló. A vadnyugat immáron sáros, hideg, végre megértjük, miért visel minden rosszéletű négy réteg ruhát a sivatag közepén. A színen forgó alakok kimondottan nem szépek, ápolatlanságukban és testi hibáikban ezúttal furcsa mód mintha nem lenne semmiféle komikus él, bőven nem paródiái, jelképes alakjai ők a kegyetlen, elvadult, törvény által csak részben megregulázott világnak, hanem valódi lakói.
A hős valójában antihős, aki legfőképpen is nem sérthetetlen, sőt, ravaszsága és hidegvére ellenére érezzük, aki ilyen elszántan jár a baj nyomában, az előbb-utóbb csúnyán fel fog sülni spoiler. Ez a bizonyos spoiler és ennek következményei egyébként annyira durvák, hogy az ember hirtelen megérti, miért volt olyan fontos ez a mozi például Tarantinónak, illetve hogy pontosan miféle evolúciós irányvonal mutat Peckinpah erőszakorgiáitól ezen a darabon keresztül egészen A halál csöndje felé.
Mégsem minden arany, ami fénylik, és a Django egyértelműen leggyengébb pontja maga Django – Franco Nero, aki az én szememben még sosem igazolta vissza az őt megillető rengeteg elismerést és közönség-szeretetet. Nem igazán látom, miben nyújt többet Nero a legtöbb kollégájánál, illetve az az érzésem, Terence Hill színre lépésekor a karaktere végképp kannibalizálódott. Hill mintha pontosan azt csinálná a nem vígjátékként funkcionáló korai westernjeiben, mint Nero, csak jobban, illetve a hetvenes években nem egy filmben Nero mintha „a szegény ember Terence Hillje”-ként tűnne fel. Mondom ezt persze csupán néhány filmje megtekintése után…
Hasonlóképpen gondjaim adódtak a film akció-szekvenciáival: ahogy Franco tartja és használja a spoiler, az valami kegyetlenül bizarr, hasonlóképpen a finálé spoiler, ami kellőképpen drámai, idegtépő, de meglepő módon kicsit nevetséges is. A spagetti-westernek egyik régi rossz húzása, az euro-country betétdal használata a stáblisták alatt ugyancsak nem válik az élmény javára!

Rengeteg kiváló és néhány nem túl jó aspektussal bíró, legendás film a Django. A műfaj kedvelői számára aligha kikerülhető, illetve mindenképpen érdekes tapasztalat összevetni Leonével, a hagyományos és a revizionista amerikai westernekkel. Legeslegnek mindenesetre semmiképp sem kiáltanám ki.

Corbucci munkásságában elég könnyű eltévedni. Ha rossz helyre nyúl az ember, máris egy westernvígjátékban találja magát – meglehetősen feszengő érzéssel, ha a Leone-féle kemény, férfias vonalra számított. A Django szerencsére nem ilyen: A halál csöndjénél talán kevésbé keményvonalas és nyers, de erőteljes, magát a műfaji keretek között is komolyan vevő (habár több műfaji kelléket nem, vagy egészen egyedien használó), maszkulin és rendkívül erőszakdús alkotás, amely viszont nem nélkülözi a finom érzelmességet sem, ha a helyzet úgy kívánja. A maga idejében akkora siker volt, hogy tömegével jelentek meg az epigonok akkoriban soron gyártott utánérzései, Django branddé vált. (Ilyetén népszerűsége a mai napig, ha nem is töretlen, de fennmaradt, lásd Tarantino 2013-as változatát.)
Ha Leonét szeretjük, amiért képes elvonatkoztatni a kétpólusú, fekete-fehér karaktervilágtól (ami az amerikai westernnek kevés kivétellel – pl. Peckinpah filmjei – kimondottan sajátja), a Djangót is szeretni fogjuk: a film bizonyos pontjain nehéz volna megmondani, ki a nagyobb rohadék. De az olasz western nem is a szimpátia árán magasztosítja fel hőseit, antihőseit.

Ivós játékot játszottunk rá xD úgy jí volt xDDD