Egy maréknyi dollárért (Dollár-trilógia 1.) (1964) 82% 129★

Régi nagy adósságom törlesztettem. Annak ellenére, hogy mennyire szeretem és tisztelem Eastwood munkásságát, a Dollár-trilógia kimaradt eddig az életemből. Azaz nem teljesen, hiszen az ikonikus zene, bizonyos képek és jelenetek megvoltak, de egy tisztességes, elejétől végéig nézés, az nem. És mekkora kár, mert ez a film tényleg nem véletlenül vált azzá, amivé.
A zene tökéletes, a fényképezés tökéletes, és az akkor még ismeretlen, ámde átkozottul jóképű Estwood … – hmmm, tökéletes. Hát kell ennél több?
Az egész koszos, poros, borostás, pisztolyos, gringós, haldokló vadnyugat ott van az ember képében annyira, hogy szinte nyelhető a homok.
És persze a humorról se feledkezzünk meg. Persze csak annyira, amennyire ez egy csavargó „névtelen férfitól” (akit azért biztos, ami biztos Joe-nak hívnak) elvárható.
Eastwood egyébként itt többet szivarozik, mint Peter Falk egy átlagos Columbo epizódban :D
A kedvenc mellékszereplőm az öreg koporsókészítő lett, aki olyan, mint Brady bácsi (Kincs, ami nincs) és a hólapátos (Reszkessetek betörők!) keveréke. :)
Viszont sajnos csak 2.szinkronnal sikerült megnéznem és bár alapvetően nincs bajom Kautzky Armand hangjával, de ő számomra annyira összenőtt többek közt Richard Dean Anderson és Pierce Brosnan arcával, hogy képtelen voltam Eastwoodként elfogadni.
És csak azért is egy tányér spagetti kíséretében néztem meg :P

Nem szokás a három Dollár filmet szétválasztani, hacsak nem az önálló legendáját élő harmadik részt, de nagyon érdekes látni, honnan indult és hova érkezett meg akár az Eastwooddal felvértezett európai western-látomás, akár Leone saját vadnyugati eszmerendszere. Ez csak most tűnt fel, amikor a sokadik újranézésnek nekiülve rájöttem, hogy ez a mozi mindössze 99 perces…

Gyakran mondom, hogy miközben Leone az epikus spagetti-western keresztapja, éppen ő alapozta meg a műfaj rossz hírnevét is néhány jellegzetes, de hangulatot és türelmet igénylő formanyelvi újítással. Gondoljunk csak azokra az ikonikus módszerekre, amikkel a feszültséget fokozza, ahogy Morricone zenéjét szerves részévé teszi a kompozícióknak – de gondoljunk arra is, hogy sokak számára éppen az elnyújtott jelenetek, a bambuló, hosszan semmit sem csináló karakterek, meg az egyre hangosabban vinnyogó kórusok és az ezekből fakadó negatív élmény jelenti magát a spagetti-westernt, sőt, kompletten a westernt!
Ehhez képest érződik jól, hogy az Egy maréknyi dollárért jó párszor feldolgozott történetével és útkereső mivoltával együtt is rettentően letisztult produkció. Nincs ráaggatva semmiféle Leonére amúgy jellemző, kétes megítélésű sallang, stilisztikai elem, és főleg nyoma sincs még az Amerika trilógiát átható moralizálásnak és bölcselkedésnek. Ez a film a maga naturális módján pontosan az, aminek látszik: jön Joe, az idegen, felméri a helyzetet, és már tudja is, mit tegyen, hogy abból ne csak haszna származzon, hanem még jó is. Ezen nincs mit túlmagyarázni, és Eastwood ebben a karakterben annyira magabiztos és telitalálat, hogy gyakorlatilag változtatás nélkül menetelhetett tovább a két folytatásba, miközben a duplázó színészek, Volonté és Lee Van Cleef mindig új szerepeket alakítottak. Gyakorlatilag még azt is mondhatnánk, hogy innentől datálható az eastwoodizmus.
Van azonban a dolgoknak árnyoldala is. A hozott sztori rendben van, remekül alkalmazták a vadnyugati környezethez. Bár az ember nem várna ilyesmit a spagetti-westernekben, a karakterek meglepően felszínesen vannak csak kidolgozva. Volonté „puskás embere” kicsit sem félelmetes, nyomába sem ér például Indiánnak a második részből – és pont Indián miatt tudható, hogy ez nem Volontén múlott, egyszerűen gyenge maga a megírt figura. A díszletnek használt városka feltűnően élettelen, műanyag és szűkös – vessük ezt össze A Jó, a Rossz és a Csúf történelmi drámát sejtető helyszíneivel és hatalmas képeivel, irgalmatlan szereplőgárdájával! Morricone zenéje meglepően szolid, aminek én örültem, de ugyanúgy híján van az emlékezetes csúcspontoknak és fülbemászó dallamoknak, mint maga a film – hangsúlyoznám, Morricone saját mércéje szerint gondolom ezt, slágerré érett téma természetesen van itt is.
Mindent egybevetve azonban éppen ez a kisebb volumen az, ami bájt kölcsönöz a filmnek. Nem kell minden Eastwood/Leone/Morricone westernnek X+2 órásnak lennie, főleg ha ezáltal leginkább a fent már emlegetett, akár negatívumnak is tekinthető elemektől vehetünk búcsút.

Tíz csillag, mert a trilógia másik két darabjához hasonlóan ez a cucc is filmtörténeti jelentőségű, szórakoztató faktora pedig semmit sem csökkent az évtizedek során.

Szerintem sosem fogom megérteni, hogy mi ebben a műfajban jó. Mindenki lövöldözik összevissza, mint az idióták, aztán ha véletlen eltalálnak valakit, akkor megrándítják a vállukat és lövöldöznek tovább. Aztán ha vége a „hobbilövöldözgetésnek”, akkor szándékosan lelőnek még egy-két embert, hogy utána kihívhassanak egy másik ellenfelet párbajra, hogy azt is lelőjék. Csak azt nem értem, hogy miért hívja ki párbajra, miért nem lövi le egyszerűen?! Talán azért, mert elveik vannak?! Na ne röhögtessen már senki! Ezeknek az embereknek elveik? :D … Értelmetlen ez a felesleges és indokolatlan erőszak. És tényleg azt kellene mondanom, erre a filmre, hogy: „amindenit, de ott volt!”?! Egyedül a zenéje ér valamit, de ez érthető, figyelembe véve a zeneszerzőt.
Biztos, hogy meg vannak ennek a műfajnak is a bája, de eleddig még nem találtam meg.

Lehet, hogy ezt a filmet akkor tudtam volna értékelni igazán, ha több nyelvű. A kis Jesus (nem a megváltó) olyan szinten irritált a mű angol szinkronhangjával, hogy legszívesebbel lekevertem volna neki párat, hogy ne óbégasson már. Most komolyan, nem lehetett volna hagyni, hogy olaszul bőgjön és visítsa azt, hogy Papa, papa!, meg azt, hogy Mama, mama!?
Amúgy a westernnel semmi bajom… legalábbis azt hittem idáig, hogy nincs, de rá kellett ébrednem, hogy nekem csak a ’40-es, ’50-es évekbeli cowboyok jönnek be (már a hét mesterlövész is necces volt, csak még nem mertem megírni hozzá az értékelést). Tudom én, hogy a régebbi filmekben is össze-vissza lövöldöztek, de itt valahogy idegesített. Mást se hallottam, csak piff-puff-piff-puff. Vagy ezt is leszinkronizálták és ez volt a baj? Hm…

Igazi villámkezű keményfiús western. Nem túlbonyolított a történet, de azért oda kell figyelni, ki, kivel van.

Eleinte nem nagyon értettem, miért olyan nagy szám ez a film. De a végére a sztori nagyon kiforrt és a plánok valami hihetetlenül hatásosak voltak az utolsó pár jelenetben. Óriási, roppant stílusos és hangulatos alkotás.

Kevés ennyire jó film van.

Nem véletlenül klasszikus.
A történet nem ül le, végig nagyon izgalmas, és érdekes, ahogy egyetlen ember keveri a szálakat.
Azt, hogy Clint Eastwood fantasztikus színész, eddig is tudtam. Azt, hogy fiatalon mennyire jó pasi volt…hát, most már azt is :D
Amit legjobban imádok a régi filmekben, az az, hogy minden valódi. A hobbitban rosszul voltam a meganimált lovaktól, itt valódiak. Ahogy valódi(vagy annak érződik) a por, a homok, a kosz, az ember szinte érzi a perzselő hőséget és az izzadság szagát.
Mindenképp megnézem a folytatásokat is. Az a helyzet, hogy eleve nagyon ügyesen a legutolsóval kezdtem, de kb. 10 perc után rájöttem a sorrendre.

Túlértékelt: felhozhatnám a nem túl érdekes alapsztorit, azt, hogy mennyire béna helyenként az egész, legyen szó túljátszott szerepekről, a szinte kivétel nélküli telitalálatokról… Szóval ez egy borzasztó nagy csalódás volt. Clint Eastwood nélkül még a 4 pont sem biztos, hogy összejött volna…